A likai térség (tájegység) várai

 

 

 

            Lika egy, a Velebit hegység és a Horvát, Bosnyák-Hercegovin államhatár közti terület (tájegység). A térség legfigyelemreméltóbb és legjelentősebb területe a Likai fennsíknak nevezett karsztvidék, amit északról a Velebit és a Gorszki kotari hegység, míg északkeletről a Kapela és a Pljesevice hegység masszívumai fognak közre. A fennsíkot számos karsztmező tarkítja, melyek közül a legnagyobbak: a Lika-i, a Gacko-i, a Korbav-iai, a Korenica-i és az Alsó Lapáci (Donji Lapac) mezők. A területen számos vízfolyás is van, de itt találhatók Horvátország legnagyobb kanyonjai is: a Lika, a Gacka és a Korbáv folyók völgye.

            Azt tudjuk, hogy a terület már a legkorábbi időkben is lakott volt, melyről számos régészeti lelet tanúskodik, de lakott volt az őskor minden időszakában is. Ez nem is csoda, hisz a likai térség volt a kulcsa annak a természetes közlekedési útvonalnak, mely a tengerpartot kötötte össze a Pannón síksággal, és amely mellett az őskortól kezdve, át a római koron egészen az újkorig, a 14. századig, kifejezetten sűrű település hálózat jött létre. Ennek okán, a térségben kivételesen sok középkori vármaradvány is található, melyek zöme romos és igen kevéssé kutatott, másik része teljesen elpusztult és még azt sem lehet megbízhatóan megállapítani, hogy hol is álltak.

            Például a bosnyák határ mentén, dél Likában, három ősi horvát nemzetségi megye, vagy vármegye is létezett: az unai, a lapáci és a nebljuskai. Una megye székhelye, egy Szerb (Srb) nevezetű településen volt, melynek castrumát Nelipics Iván comes, 1345-ben engedte át I. Lajos királynak. Lapac ősi megyéjében, a Lapcsáni nemzetség (Lapčana) a legősibb horvát nemzetségek közé tartozott. A megye székhelye valószínűleg Alsó Lapácon volt, ahol egy négyszögletes vár állt, egy hengeres toronnyal az egyik sarkában (1 ábra). Alsó Lapac várát a közeli, szokatlan nevű Ormány (Rmanj) várával együtt, Frangepán György kapta meg az 1449-es birtokosztozkodásakor. Ormány romjai a 19. század közepén még láthatóak voltak, mégpedig a régi szerb monostor közelében. Néhányan úgy vélik, hogy a vár e különös neve Cillei Hermann keresztnevéből vezethető le, akinek a vár közelében is voltak birtokai. A II. világháború során súlyos pusztításokat elszenvedő Boricsevci (Boričevci) falu közelében szintén egy várrom található, amit Misljenonovac-i várhelynek (Mišljenonovaca gardina) neveznek.

 

 

1. Ábra. Alsó Lapac (Donji Lapac). Z. Horvat rajza.

            Az ősi Korbáv megye (mely a mai Udbina-i és részben a Korenica-i közigazgatási körzet területére terjedt ki) egyébként egyike volt annak a három megyének, amit Porfirogenátisz Konstantin tanúsága szerint, maga a horvát bán irányított (a másik kettő a likai és a gátszkai megye volt). A megye első ispánját 1078-ben említették meg, majd a 13. századtól e tisztségben a Guszics (Gusić) család tagjai tűnnek fel. A családból a 14. században váltak ki a Kurjákovicsok (Kurjaković), azaz a későbbi Karlovicsok (Karlović), Korbávia örökös ispánjai. A vármegye, és 1185-től a korbáviai püspökség székhelye Udbinában volt, ami a 15. század végéig, a Korbáv nevet viselte. A püspökség korábbi székhelye a Korenicától nem messze található Mrszinj várában lehetett. Tudjuk, hogy Udbina várát a 16. század elején még Karlovics Iván irányította és azt is, hogy a törökök miután 1527-ben elfoglalták, a püspökség épületeinek és templomának anyagából egy olyan, pótlólagos erődövet létesítettek, hogy csak 1689-ben sikerült végleg felszabadítani. Udbina tájékán, egyébként egykor létezett egy illír település is, mely mellé a rómaiak egy castrumot építettek, majd ezt alakították át a püspökség székhelyéül szolgáló várrá, ahonnan a püspökség már 1460-ban a törökök elől, Modrus várába menekült. Udbina várának alaprajza a bécsi hadilevéltárban maradt fenn (2. ábra). A várból már csak jelentéktelen romok maradtak fenn.

 

 

2. Ábra. Udbina (Korbav) vára Gj. Szabo könyvéből.

 

            Udbina várának előterében, a mai katonai reptér közvetlen közelében játszódott le az a Korbáv mezei csata, mely egyike volt a hosszantartó (15. szd. – 18. szd.) horvát-török háborúk sorsdöntő csatáinak. Az egyesített boszniai, szerbiai, ruméliai török haderőt, Hadum Jakub pasa boszniai szandzsákbég vezette, akivel Derencsényi Imre horvát-szlavón bán szállt szembe. Ebben a csatában, ahogy akkoriban mondták: „az ősi horvát nemesség színe-virága veszett oda” (Cetini Iván, Vlatkovics György, stb.). Rabságba került maga Derencsényi Imre bán és Gusics Károly is. Egyedül Frangepán Bernardinnak sikerült megmenekülnie. Jóllehet, a törökök a Korbáv mezei csata után visszavonultak, ám Korbávia, Lika és a szomszédos Velebit aljai térség, valamint a tengermellék, a török támadások állandó kereszttűzében maradt, ami a lakosság tömeges elköltözéséhez vezetett.

            Az Udbina körüli vidéken, a hadilevéltár anyaga szerint, még számos olyan, ez idáig kutatlan régi vár és várhely létezik, melyeknek csak romjai, vagy csak nyomai maradtak fenn. Várromok láthatók Viszucsi (Visući), Podlapac települések fölött. A Kurjak falu környéki várrom a feltételezések szerint, a Kurjákovicsok székhelye volt. A valamivel délebbre található Komics (Komić) falu határában, egy hatalmas, tornyokkal övezett vár állt (3, 4 ábra). A feltételezések szerint, Lovinci faluban is állt egy torony de már nyoma sincs. Az egykori Otocsác (Otočac) megye székhelye Gracsac (Gračac) várában volt, melynek maradványai ma is megfigyelhetők a katolikus templomtól nem messze található Gradinának nevezett helyen. Az Otocs patak fölött elhelyezkedő vár alaprajza, a bécsi hadilevéltárban található.

 

 

3. Ábra. Komics (Komić) felső várának alaprajza, Z. Horvat alapján.

 

4. Ábra. Komics (Komić) várának összesített alaprajza, Z. Horvat után.

 

            Gracsac után, Goszpics (Gospić) felé, az alábbi várromok sorjáznak: Medak, Lički Ribnik (Likában van még egy Ribnik a Frangepánok várával, Kosinja település közelében), Pocsitelj (Počitelj, a nép Vukszán várának is nevezi), Bilaj és Novi. Goszpicstól északabbra, Barleta falu közelében található Zsupanszka várának (grad Županska) helye, míg Pavlovac, Vrepca és Mogorovics (Mogorović, a Mogorovics család székhelye) várának csak a nyomai maradtak fenn. Goszpicstól szintén északabbra, Mušaluka falu közelében, egy törökkori torony romjai találhatók, amit Besin tornyának (Bešina kula) neveznek. Ebben a térségben számos római castrum rom is található, de itt van Budak várának romjai is (nevezik Besics várának is), ami a néphagyomány szerint a Budácski család székhelye volt, míg nem a törökök közeledtével feladták és Károlyváros közelébe, felépítették új, Budacskinak (grad Budački) nevezett várukat. Budaktól még északabbra, Turjanszki falu közelében találhatók Trijan várának maradványai.

            Goszpicstól nyugatra, Perusics (Perušić) felé, Lika és Buska ősi nemzetségi megyék területén találhatók Buzsim várának (grad Bužim) és két, Osztravicának nevezett vár romjai, melyek közül az egyik Goszpics közelében, a másik Perusics közelében fekszik. Az Osztravica helynév egyébként nagyon gyakori Likában. Gjuro Szabo a könyvében azt állítja, hogy mintegy tizenkettőt számlált össze. A Goszpics közeli Osztravica, a Mogorovics nemzetségbeli Disziszlávics Novák székhelye volt, akinek leszármazottja a várat, Frangepán IV. Miklósra ruházták át. A Perusics közelében, Gradina falutól nyugatabbra is egy középkori vár romjai figyelhetők meg, amit a buskai Perusics családból származó Domokos emeltetett. A vár valószínűleg az 1487-es első említésének környékén épülhetett. A szabálytalan négyszög alakú vár közepén egy magas, de mára már romba dőlt kerek torony állt (5. ábra). A törökök 1527-ben csellel foglalták el a vára, majd Malkocs bég utasítására fel is újították. A törökök kisebb megszakításokkal egészen 1689-ig a kezükbe tartották. Ekkor a muzulmán lakosság zöme Udbina irányába elmenekült, míg a maradék kisebbség elhagyta iszlám hitét. A közelben található még Otes várának (grad Oteš) romjai, mely a szomszédos Osztravicával, a Frangepánokhoz tartozott.

 

 

5. Ábra. Perusics (Perušić) várának alaprajza, Gj. Szabo könyvéből.

 

 

            Itt érdemes elmondanunk, hogy csakugyan Likában található a legtöbb várrom, ám ha lehet még annál is több vár, van a térség nyugati peremvidékén, Gatszka (Gatska) ősi nemzetségi megyéjében. Az egykori megye a Gacka folyó és vízgyűjtőjének mellékén terült el. Ez a vidék, egyébként annak köszönheti várainak nagy sűrűségét, hogy itt volt Likának egyetlen törökök által meg nem szállt része. Az is igaz, hogy Gatszkának a várakon kívüli horvát lakossága tömegesen költözött át a Tengermellékre, Gorszki kotárba, Kranjába, valamint észak Horvátországba, Magyarországba és Ausztriába.

            A 25 km hosszú, 15 km széles, 80 négyzetkilométer területű Gackai síkság északnyugati peremén lévő Brezovice, Doljana, Babin Potok településeknél is találhatók várromok. Vrhovina falu mellett állt Ó Perusics (Stari Perušić) vára, amit a Crnoj Vlasti melletti várral együtt, Frangepán Gáspár foglalt el és romboltatott le 1642-ben. Itt érdemes megemlítenünk azt is, hogy a Plitvice-i tórendszer részét képező Kozjaka és Gradinska tavak közti fennsíkon is volt egy vár, amit Kercsin várnak (grad Krčin), de Plis várnak (grad Pliš) és Gradina-nak is neveztek. Itt még ma is látható egy háromszögletű torony maradványa, ám a helyi hagyomány, de néhány más szerző is úgy tartja, hogy a torony egy pálos kolostor maradványa.

            Licska Lescsától (Lička Lešća) délre, Gornja és Donja Kosinja falvak közelében helyezkedett el, a már említett Koszinj vára. Ez a középkori vár a Sztupics (Stupić) család volt, amit Frangepán Anzs 1489-ben először csak bérbe vett, majd miután Mátyás király elvette tőle a brinjei Szokolovác várát, 1499-től véglegesen át is vett, állítólag egy másik várért cserébe. A vár 1522-ben, a mosztári pasa portyázása során szenvedett súlyos károsodásokat úgy, hogy a betörés után három évre, az őslakos horvát lakosság az utolsó szálig elköltözött. Ezután hosszú időre, Koszinj vára a török határőrök és a velük érkező muzulmán és pravoszláv lakosok támaszpontja lett. Lika felszabadulása után, a térségbe Ogulin és a felső Kupa menti környékekről települtek vissza a horvátok. Glavinich Sebestyén (Sebastian Glavinić) püspök 1696-os leírása szerint, Koszinjben a glagolita hagyományok voltak az uralkodók, de volt itt liturgikus könyvnyomda is, valamint egy pálos kolostor és hét templom is. Valószínűleg az itteni nyomdában nyomtatták azt az 1491-es glagolita breviáriumot, ami a legrégebbi, megbízhatóan horvát földön nyomtatott könyv. A könyv egyetlen példányát a velencei Marciani könyvtárban őrzik, míg kisebb töredékekre, a vatikáni könyvtárban is ráleltek.

            Dabar települése, a Dabari síkság (Dabarskog Polja) peremén, Otocsáctól húsz kilométerrel található. A település fölötti Vucsjak (Vučjak) hegyen, egy négyszögletes, sarkain hengeres tornyokkal ellátott vár romjai találhatók, amit a helyiek Szokolicsnak (Sokoloć) neveznek. A vár eleinte Frangepán, majd királyi erősség volt, egészen a törökök kiűzéséig. A vár 1773-tól teljesen rom.

Az Otocsáctól 15 kilométerrel északnyugatabbra található       Drenova Klanca faluban, Zríny Péter építette fel a 17. században az alaprajzában gyűrű alakú, Simsanovkának nevezett tornyot, melynek romjai ma is láthatók (6. ábra). A tornyot az itteni szoros védelmére építették fel, miután a törökök 1575-ben elfoglalták és lerombolták a mai Brlog közeli Sziminovci hegyen lévő Gusics várát, mely az egyik legrégebbi horvát nemesi család székhelye volt.

A fentiek ellenére, a gatácski megyében mégis volt három olyan főerősség, amelyeket mindig sikerült megvédeni, ezek: Otocsác, Prozor (Otocsáctól 5 kilométerrel délkeletebbre) és Berlog (Brlog, Otocsáctól 12 kilométerrel északnyugatabbra). A Gacska folyó menti Prozor települése, már az ősidőkben is lakott volt. Az illírek előtti és az illírek települése a közeli Veliki Vital hegyen helyezkedett el, míg az ókori település és a későbbi, római, municipium Arupium a hegy lábánál. Találtak itt egy nagy japoda nekropoliszt, valamint építészeti töredékeket, mozaik maradványokat, síremlékeket, szarkofágokat, stb. a római korból. Prozor középkori vára a Prozorina hegyen helyezkedett el. A vár először 149-ben, a Frangepánok birtokosztozkodásakor említették meg, amikor is Frangepán Zsigmond kapta meg, Otocsáccal együtt. A várat 1619-ben újból megerődítették, ami után a török betörések alkalmával, az egyik legjelentősebb határőrvidéki támaszpontnak mutatkozott. A vár ma rom, de az alaprajza fennmaradt Martin Stier művében. A várnak 1701-ben is elkészítette az alaprajzát egy ismeretlen szerző. Prozor esetében, egy tipikus, négyzetes várról van szó, melynek egyik sarkán egy erőteljes, hengeres torony állt, míg az átellenes sarokban egy négyzetes torony (7. ábra). Volt még egy kisebb tornya is a bejáratnál, melyhez csak létrával, vagy lépcsővel lehetett jutni. Stier nagy stratégiai értéket tulajdonított a várnak, ami szerinte bármilyen tüzérségnek ellen tudott állni, egy nagyobb, összevont haderő támadásának kivételével. A véleményével ellentétben, mégis javaslatot tett a tetőzet és a küzdőfolyosók átépítésére, valamint a tornyok megerősítésére.

 

 

6. Ábra. Az un. Simsanova (Šimšanova) torony alaprajza, Gj. Szabo könyvéből.

 

 

7. Ábra. Prozor várának alaprajza, Gj. Szabo könyvéből.

 

Berlog (Brlog) települése a Gacka folyó alsó folyása mentén helyezkedik el. A faluban és környékén számos japoda tumulus és várhely található. Valószínűleg Berlogban volt a rómaiak Avendo nevű települése, melyről falmaradványok, téglák, valamint síremlékek tanúskodnak. A már csak romokban látható középkori várat 1537-ben építették fel, de a törökök 1575-ben már felperzselték. A megrongálódott vár felújítását, Raab Gáspár zenggi kapitány utasítására kezdték meg. Mind a falu, mind a környéke sokat szenvedett a török portyázóktól, sőt a 17. szd. elején az ide szökött is letelepült vlach lakosságtól is. Lenkovich az erősségről azt írta, hogy ez esetben, egy mészkőből épített, erőteljes toronnyal és négyzetes övező fallal rendelkező várról van szó. Stier, „Berlog új vlach településéről” írt, míg a várnak jelentős javítását javasolta úgy, hogy oldalazásra alkalmas tornyokkal kellene ellátni és az egész várat paliszáddal kellene, övezni. Utóbb úgy látta, hogy övező árkokat is kellene készíteni (8. ábra).

Gackát egyébként, már tartományként emlegették a 9. században is, pontosabban 818-ban, a horvát állam formálódásának idején, amikor háború tört ki egy bizonyos Borna nevű nemzetségfő és Szávamenti Ljudevit között. Borna önmagát, Gacska, Dalmácia és Liburnia hercegének (dux Guduscanorum, et …) neveztette. A gackai tartomány ebben az időben, valószínűleg Raša-ra Isztriára és keleten az Una folyóig terjedt ki. Gacka területe idővel a mai kiterjedésére szűkült, de ez a folyamat valószínűleg már a 10. századra, Porfirogenetusz Konsztantin császár és utazó korára lezajlott.

 

 

 

8. Ábra. Berlog (Brlog) várának alaprajza, M. Stier 17. századi ábrázolása szerint.

 

Az élet a térségben mindig is élénk volt, erről a Lescsa (Lešća) melletti Pećina (Barlang), valamint a Letinca közeli Szinicsics-i (Siničić Špilj) barlang leletei tanúskodnak. A Vrhovina melletti Bezdnyacs-i (Bezdnjači Špilj) barlang, a maga 250 csontvázával, a legnagyobb európai nekropolisznak számít. Az illírekhez tartozó japoda törzsek a Kre. 9-8. században jelentek meg a térségben és sáncváraik zöme is itt található, melyeket kerek, alacsonyabb hegycsúcsokra építették. A rómaiak majd kétszáz évig harcoltak az illírekkel és csak Kre. 9-ben sikerült meghódítaniuk egész Illíriát. A Pannónia és Dalmácia közti főút kiépítése, nagy jelentőséget adott a térségnek. Arupium városa is két főút kereszteződésében alakult ki. A Római Császárság erejének térségbeli meggyengülését először a gótok, majd a szlávok és az avarok használták ki. Már beszéltünk róla, Borna herceg Gacka területét valójában más dél horvátországi térségekre is kiterjesztette, ám a horvát királyság kialakulásakor csak jelentéktelen szerepre tett szert, mivel az új horvát állam súlypontját, Dalmácia északi és középső területe képezte.

II. András magyar-horvát király, 1219-ben Gacka egész területét a templomosoknak adományozta, ám a rend nem sokáig tarthatta meg, mivel IV. Béla király 1469-ben visszavette tőlük, Dubica birtokáért cserébe. A 13. század végén jelentek meg a térségben a vegliai Frangepán grófok, akik 1290-től a birtokukban tartották Gackát egészen 1468-ig, amikor Mátyás király elvette tőlük. A Frangepánok számos várat és erősséget építettek itt, de fejlesztették a kultúrát és az írásbeliséget is. Frangepán Zsigmond idejében, 1461-ben, egy püspökséget alapítottak Otocsácban, mely 1535-ig, azaz a török hódításig állt fenn. Lika és Korbávia 1527-es eleste után, a vidék lakossága hatalmas exodust élt át, ám egyes falvak Otocsác és Prozor, valamint nyugaton Brinje környékén továbbra is fennmaradtak.

A Mátyás király által 1469-ben felállított zenggi kapitánysághoz tartozott Otocsác, Prozor, Berlog, Brinje, Zengg, Jablanc és Bag (Karlobag) vára. Az 1578-as esztendőben alakították ki a Tengermelléki kapitányságot, melynek tengelyét Otocsác és Brinje vára képezte.

A törökök Lika és Korbávia területéről történő 1689-es, végleges kiűzéséig - melyben jelentős szerepet játszott egy bizonyos, Meszics Imre nevű pópa – Gacka területén jó néhány döntő csatát folytattak, melyben Otocsác védői is közreműködtek. Így 1543-ban, Otocsác mellett várta be Keglevich Péter a törököket, szluini Frangepán Györggyel, Blagaji Istvánnal és terzsáci Frangepán Miklóssal, hogy súlyos vereséget mérjenek a törökökre. Az 1663-as esztendő különleges dicsőséget hozott Zrínyi Péter grófnak és Frangepán Kristóf Ferencnek (mindkettőjüket összeesküvés miatt 1671-ben kivégezték Bécsújhelyben), aki Otocsác közelében, a Jurjevi szikláknál, súlyos vereséget mértek a Csengics Ali pasa vezette, 10.000 katonából álló török seregre. Zrínyi, négyezer katonája élén, először rátört a török előőrsre, majd fogságba ejtette a török sereget vezető Csengics Ali janicsár aga fivérét. Zrínyi eztán a harcmezőn frontálisan összeütközött a maradék török hadtesttel és teljesen szétverte őket, így kényszerítve a törököket menekülésre. Ha hihetünk a számadatoknak, melyek a forrásoktól függően meglehetős eltérést mutatnak, a harcmezőn 2.700 török maradt holtan, 370-en fogságba estek, zsákmányra került 8 hadilobogó és szinte az összes hadfelszerelés. 

A török veszély megszűntével, a katonai határőrvidék hatalmas átszervezés élt át. Gacka teljes területét, alárendelték a károlyvárosi kapitányság katonai közigazgatásának. A 17. század végére befejeződött a terület tervszerű újratelepítése, melynek során Gorski kotarból, Kranjából, a Tengermellékről és észak Dalmáciából érkeztek telepesek. Az új lakosság zöme római katolikus volt. Az újak a magukkal hozott csakavica, stokavszka és ikavica nyelvjárásból végül egy sajátos kajkevac (un. Kuterevo-i) dialektust alakítottak ki. A régi otocsáci kapitányságra alapozva, 1746-ban alakították meg a dicsőséges Otocsáci ezredet, melynek hatásköre, a tengertől a bosnyák határig tartó területeket terjedt ki, egészen a katonai határőrvidék 19. század végi leszereléséig. A fennállása alatt, a katonai határőrvidék Európa legnagyobb „kaszárnyájának” volt tekinthető, így a gatszkaiak nem csak a törökök ellen harcoltak, hanem Európa majd minden jelentősebb hadszínterén is megfordultak, de mindig a bécsi udvar szükségleteinek megfelelően.

Az 1891-es esztendőtől, a gackai térség is betagozódott a polgári Horvátország szervezetébe, így várva meg az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását. Gacka ezután először az első Jugoszlávia része lett. A II. világháború alatt Otocsácban tartották meg a ZAVNOH (antifasiszták képviselői testülete) első gyűlését. A háború után, Otocsác és Brinje járási, míg Vrhovina egy közigazgatási körzet székhelye lett. Az 1991-es háború alatt, a megszállók Gacka területének az egyharmadát foglalták el. Ez idő alatt Otocsác és a környékbeli települések súlyos károsodásokat szenvedtek, de nagy volt az emberveszteség is. A Horvát Köztársaság új területi felépítése alapján, Otocsácot várossá kiáltották ki, míg Brinje és Vrhovina közigazgatási körzet központ maradt, Lika-Zengg megye (Ličko-senjske županije) keretein belül.

Otocsác (kb. Szigetvár) a nevét a váráról kapta, mely a Gacka folyó ágától átölelt kicsiny szigeten helyezkedett el. Otocsác első említése az, 1.100. évi, un. bascsáni (Krk sziget, Bašćan települése) kőtáblával hozható kapcsolatba, mely alapján Otocsác a közelmúltban ünnepelhette fennállásának 900. évfordulóját. Ám a Krk (Veglia) szigeti Jurandvor Szt. Luca templomában található bascsáni kőtábla szövege: „Mikule v Otočci”, valószínűleg csak egy Szt. Miklós bencés kolostorra utal. A régebbi történészek (V. Klaić, V. Štefanić, I. Črnčić, I. Ostojić) úgy vélték, hogy a fenti említés a Gacka folyó menti Otocsácra vonatkozik, de a későbbi történészek közül mind többen azt az elképzelést látják igaznak, hogy az „Otočac” név Szuszak (Susak), vagy Cresz (Cres) szigetére vonatkozik, vagy Veglia (Krk) szigetének egy részére. N. Bonifačić Rodin egyenesen azt állítja, hogy hibás olvasatról van szó, mert a kolostor valaha a Krk szigeti Vrbnik melletti, Cikula-nak nevezett helyen állt. Erre hajlott Josip Bratulić és Nada Klaić is, akik szintén nem látták eléggé bizonyítottnak, hogy a szövegtöredék a Gacka menti Otocsácra vonatkozna. E leghíresebb és legrégebbi horvát írásos szöveg leghűbb fordítója Branko Fučić ugyan maradt a Mikula (azaz Mikulja) olvasatnál, de úgy véli, hogy az, valamiféle Krk szigeti birtokra vonatkozik. Végül Mile Bogović, a „Senjski Zbornik 1990.” –ban megjelent, „Prijelazno stoljeće Senjske crkve (1450-1550) (A zenggi egyház száz éve, 1450-1550) című értekezésében, minden eddigi felvetést valószínűtlennek tartva elvetett és Otocsác, valamint a bascsáni kőlap kérdésében visszatért az eredeti állapothoz, így a kérdés továbbra is nyitott marad. Gacka egyébként egyike azon ó horvát nemzetségi megyéknek, mely a kezdetben a vegliai püspökséghez tartozott, majd a zárai érsekség 1154-es megalapítása után Zengg, Gackával és valószínűleg Vinodollal együtt, az önálló zenggi püspökséghez került, amit a spalatói érsekség alá rendeltek.

Otocsác földrajzi fogalomként, mint terra, először egy Vegliai (Frangepán) Duim gróffal kapcsolatos okiratban jelent meg a 13. szd. végén. Kifejezetten a Castrum Othchacz elnevezés, csak Károly Róbert királynak, Vegliai Frigyes részére kiadott 1316-os oklevélben jelenik meg. Ettől az időtől kezdve jelent meg a Gacka grófja elnevezés, a későbbi Frangepánok címeként, mint ahogy a Vegliai, a Zenggi és a Modrusi cím is.

Itt érdemes megemlítenünk azt is, hogy a fent említett bencés kolostor semmiképpen sem lehetett az otocsáci váron belül, mivel arra egyszerűen nem volt hely a vár területén. Ezt erősíti Frangepán Zsigmondnak a pápához írt 1443-as kérelme is, melyben engedélyt kért, hogy felújíthasson egy törökök által lerombolt kolostort, ugyanis tudjuk, hogy az otocsáci várat a törökök sohasem foglalták el. Ugyancsak erősíti a fenti tényt egy későbbi, II. Ferdinánd király által 1636-ban kiadott utasítás is, melyben előírta egy, az otocsáci erősség közvetlen közelében álló „kolostor” lerombolását, nehogy a török a maga számára hasznosíthassa.

Frangepán IV. Miklós számtalan fia közül Zsigmond volt az, aki az 1449-es birtokmegosztás idején leginkább Otocsácban lakott. Feltételezhetően Zsigmond az, aki a kolostor melletti várkastélyt rezidenciájául felépítette. Frangepán Zsigmond részbeni törekvéseképpen, II. Pius pápa 1461-es bullájával, megalapításra került az otocsáci püspökség és a káptalan négy kanonokkal, amivel székhelyének jelentőségét is emelhette. A püspöki templomként valószínűleg az egykori kolostor katedrálissá bővített temploma szolgált, míg a püspöki palotát a kolostor épületeiből alakították ki. Ám azzal, hogy Otocsác kapott egy püspökséget, a települést is szabad városi (civitas) szintre kellett emelni. Ez így történt Modrussal is, miután a korbáviai püspökség odaköltözött. A városi státusz azonban azzal is járt, hogy az egész települést védőfallal kellett körbevenni.  Ám ha megnézzük azt a területet, amit Otocsác falai körbevesznek, láthatjuk, hogy az egész inkább egy tipikus vízi-várként (wasserburg) hat, amit a város lakosainak szükségleteihez igazítottak és teletömték fából készült házakkal. A régi rajzok alapján, az otocsáci vár körül, a Gacka folyó ágaival táplált mocsár fölött, még egy, cölöpökre épített Otocsác létezett. Mind a várat, mind a cölöpökre helyezett várost, csak csónakokkal lehetett megközelíteni. Noha a városi státusz azt jelentette, hogy egész Otocsácnak fallal övezetnek kellett volna lenni, ám erre utaló nyomokat egyáltalán nem lehet találni, mint ahogy azt sem tudni, hogy hol állt az állítólag megerődített katedrális. Az otocsáci vár régi kapuja mellett álló Szt. Mária Magdolna templomot is csak 1510-ben említették meg először. A fenti kétségek okán, csak egy eljövendő kutatással lehet megállapítani, hogy hol helyezkedett el a katedrális, hol a püspöki palota és hol állt Frangepán Zsigmond gróf rezidenciája.

            Az otocsáci püspökség 1535-ben már meg is szűnt, amin nem kell különösen csodálkoznunk, hisz ebben az időben Horvátország egész sorsa és fennmaradása is veszélybe került. A növekvő török veszély arra kényszeríttette Mátyás királyt, hogy a védelemre való felkészülés jegyében, a Frangepánok számos várát lefoglalja, ám Zengget már erővel kellett elfoglalnia, miután a védelem megszervezését egyenesen lehetetlenné tette a Frangepán fivérek és más horvát nemesek széthúzása. Az otocsáci püspökség megalakulásával szinte egy időben folytak a török támadások is. A törökök 1468-ban rátörtek Likára, Korbáviára, Zenggre és Modrusra. A hatalmas török haderő számos házat és várat felperzselt, valamint rengeteg embert is rabságba vetett. A törökök a következő évben észak Horvátországra törtek rá, s egészen Ljubljanáig eljutottak. A törökök újabb betörése 1474-ben történt, amikor számos horvát és szlavón várat pusztítottak el.

            Már a 16. szd. elején világossá vált, hogy az otocsáci olyan romos állapotba került, hogy nem lett volna elegendő ereje egy esetleges támadás visszaveréséhez. A zenggiek 1539-ben, az otocsáci erősség kijavíttatásának szükségességéről írtak a királynak, mivel Otocsác Zengg fontos elő-vára volt és a fosztogató török csapatok elleni védelemnek a kulcspontját jelentette. Tény, a levél hatásosnak bizonyult, mivel az akkor még fiatal Lenkovich Iván megkezdte az otocsáci vár felújítását, ami az első tevékenysége volt, majd később a király támogatásával kiépítette Horvátország védelmét és átvette annak parancsnokságát. Lenkovich 1550-ben egy írásos jelentést is készített a horvát határvidék állapotáról. Otocsácról azt írta, hogy fallal övezett, de a fal néhány helyen romos állapotban van. A vár közepén egy erőteljes torony állt, ami valamivel jobb állapotban volt. A javaslata szerint a vár fa gyilokjáróját újjá kellett építeni, míg a pajzsgátat egy elő-védőművel kell megerősíteni (ez valószínűleg ütegállásként működhetett). A már létező, fal menti kaszárnya mellé még egyet építetett. Úgy vélte azt is, hogy a vár köré utólag egy árkot kell ásni. Ezt az igényét később is megismételte, mivel a Gacka folyó vár körüli ága a nagy hőségben kiszáradt, így a falakat száraz lábbal is meg lehetett közelíteni. Lenkovich a már létező kapumegoldással sem volt elégedett, ezért egy, két csónakból álló hajóhíd és egy új felvonóhíd kialakítását javasolta.

            Később is számos jelentés készült, köztük Lenkovich 1563-as levele, de ezek a várról nem szóltak csak a helyőrség létszámszükségleteiről és állapotáról. Ugyanezen évben, a Stájer tartománygyűlés és az osztrák rendek, egy külön szakértői bizottságot rendeltek ki. A bizottság ismételten megállapította, hogy szükséges a folyóág kimélyítése, a falak kijavítása és négy torony utólagos felépítése, noha Lenkovich csak egy torony felépítését javasolta. Felemlítették azokat az összefüggéseket is, amelyek a várat fenyegették, valamint azt is, hogy érdemes a védelmét megszervezni. Ez volt a vár feletti kiserőd, az un. Fortica 17. szd. eleji felépítésének az előzménye. A század végéig még jó néhány jelentés készült, de mindegyik a falak rossz állapotáról számolt be.

            Otocsác falainak első ábrázolása 1556-ból, N. Angielintől ered (9. ábra). A rajz alapján, a várnak elnyújtott, tízszögletű alakja volt. A vár északi részén állt az erős torony, míg délen a Szt. Mária Magdolnaként jelölt templom (12. ábra „A” jelzet). G. Pieroni az 1639-es rajzán, a falak már hat toronnyal voltak megerősítve, míg a Gacka folyó vize valamivel odébb folyt a falaktól. A várba bemenni egy őrgórén és egy hídon keresztül lehetett. A kapu mellett van feltűntetve a templom (12. ábra „B” jelzet). A rajz kísérő szövege a falak rossz állapotáról beszél, valamint arról a javaslatról, hogy a hat torony helyére hat bástyát kellene építeni. A javaslat Otocsácnak, Zengg és a környék védelmében betöltött jelentőségére utal.

 

 

9. Ábra. Otocsác első ismert alapraja, Nicolo Angielinitől.

 

            Martin Stier 17. szd. második felei jelentésében, Otocsác szituációs alaprajza (12. ábra „C” jelzet), és környék látképe (10. ábra) található meg a Forticával, valamint javaslatok a vár megerősítéséről. A rajzok informatívak de leegyszerűsítettek, különösen a vár alaprajza. Stier csak két védőtornyot jelölt be, de az alaprajzon a központi torony sem szerepel. A látkép szerint, a várba egy őrgórén keresztül lehetett bemenni, míg a kapu egy kőkonzolokkal ellátott védőtoronyban volt. A gótikus építményként ábrázolt templom, a védőfalaktól valamivel távolabb volt.

 

 

10. Ábra. Otocsác és a Fortica látképe, M. Stier 17. századi rajzán.

 

 

            A legismertebb és a leggyakrabban reprodukált vedutát, Valvasor készítette 1689-ben, noha ez a rajz az összes többitől meglehetősen eltér és számos pontatlanságot is tartalmaz (11. ábra). Például a várat nagyon sematikusan ábrázolja, míg a Fortica fölé a „Prosor” szót írta. Ugyanebből az időből származik Frangepán György altábornagy jelentése és Otocsác várának az alaprajza is. Létezik még egy, 1701-es rajz is (12. ábra „D” jelzet), mely a várat szintén két védőtoronnyal ábrázolja, ám az egyik mellett egy külön kastély áll, mely valószínűleg a helyőrség elhelyezésére szolgáló épület volt. A földrajzi viszonyokat ábrázoló, 19. szd. eleji felmérés (12. ábra „E” jelzet), valószínűleg a legpontosabb régi rajz, az otocsáci várról, mivel teljesen megfelel a mai felméréseknek (12. ábra „F” jelzet). Egy 19. századi fényképfelvétel szerint, a vár északi tornya még épen állt, míg az egykori várfal egy alacsonyabb kerítéssé silányult. Itt érdemes elmondanunk, hogy az otocsáci vár védőinek száma folyamatosan változott, de leggyakrabban ötven és száz fő között mozgott.

 

 

11. Ábra. Otocsác látképe, J. W. Valvasora rézmetszetén.

 

 

            Lika és Horvátország többi területeinek felszabadítása után, Otocsác települése a Gacka folyó szárazabbik oldalára költözött át. Az otocsáci várat a lakói elhagyták és mindinkább laktanyává vált. A folyóágát töltések közé szorították úgy, hogy az otocsáci vár sem szigeten állt többé. A vár szisztematikus bontását 1829-ben kezdték meg, feltehetően ezzel együtt, egy új kaszárnya felépítésébe is belefogtak. A katonai határőrvidék 1885-ös feloszlatása után, az öreg otocsáci vár már senkit sem érdekelt. A várnak ma már csak déli része látható és némi falmaradvány az északkeleti részen, míg a többi része csak a füves terep egyenetlenségeiből sejthető (13. ábra). Nyilvánvaló, hogy a vár megismeréséhez egy régészeti feltárás szükségeltetik, mely mind ez idáig elmaradt. A vár területe jelenleg a Gacka folyó bal partján található (14. ábra), az un. alsóvárosi részen. Otocsác Újvárosa, keleten fejlődött ki, az egykori kolostor tájékán, melynek helyén ma egy park található. A park mellett áll, az 1648-ban felépített Szentháromság templom, a horvát háború során leégett, de már szinte teljesen felújították.

 

 

12. Ábra. Az otocsáci vár alaprajz változásainak ábrája. A – Angielini, 1566; B – Pieroni, 1639;  C - M. Stier, a 17. szd. első fele; E – a 19. szd. eleje; F – a mai állapot, a feltételezett falak irányának berajzolásával, Z. Horvat szerint.

 

 

            Az Otocsác közeli, Forticának nevezett hegyen található, szintén Fortica nevű kiserőd felépítésébe, 1619-ben fogtak hozzá, noha erről csak közvetett adataink vannak. Az erőd felépítését feltehetően 1630-ban fejezték be. A szak és az értékesebb munkákra fordított 30.000 forintot, mind Pieroni, mind Stier sokallta, sőt utóbb azt is megállapították, hogy az erősség egyik oldalát újra kellene falazni. A Fortica, egy kétemeletes, háromszögletű építmény, a sarkai egy-egy, eltérő méretű, hengeres toronnyal. Az erősségbe eleinte csak egy létrán keresztül lehetett bemenni, majd a kapu elé egy faerkélyt építettek a hozzávaló lépcsőzettel. A belső udvar homlokzatait, egy fából készült folyosórendszer futotta körbe, melyekről az egyes szintekre lehetett bejutni, de innen lehetett megközelíteni a legfelső lőréssort is. Utóbb az udvaron még néhány falat emeltek. A Forticat ötven védő számára építették, de valószínűleg sohasem voltak annyian.

            Tudjuk, hogy a Forticát még 1804-ben is felújították, 1861-ben még egyben állt (15. ábra), míg 1882-ben a legnagyobb (a keleti) torony, tető alatt állt.  Ebben az időben a Fortica lőporraktárként és a kapitány lakhelyeként szolgált. Miután a Forticát felhagyták, az állapota mind jobban leromlott, aztán egy nagyobb vihar a tető alá kapott és az egészet ledobta a földre. A 20. század eleji fényképeken, még némi maradványai láthatók, de mára egyszerűen semmi sem maradt belőle. A Fortica is az otocsáci ezred dicső múltjának a részét képezte, de mára növényzettel benőve, szinte teljesen eltűnt.

           

 

13. Ábra. Otocsác kataszteri térképének részlete, az egykori vár elhelyezkedésének bejölelésével (a vastag vonal a ma is észlelhető falak nyomát jelöli).

 

 

14. Ábra. Otocsác, az Alsó város (Donji Grad) azon részének látképe, ahol egykor a vár feküdt.

 

Itt érdemes néhány szót ejtenünk Otocsác kisvárosáról is, ahol 1727-ben nyílt meg az első köziskola, majd 1782-ben a határőrvidéki főiskola is megnyílott, mely 1870-ben eme korszakán túlnőve polgári iskola lett. Nikola Mastrivich (N. Maštrović) horvát tábornok volt az, akinek kezdeményezésére 1844-ben színház nyílott Otocsácon, melyben horvát és németnyelvű darabokat mutattak be, ugyancsak az ő kezdeményezésére nyílott meg 1873-ban a népolvasókör, mely még ma is működik. A városban működik a Gacka Múzeum, melyben egy emlékszoba található a ZAVNOH I. kongresszusának emlékére.

 

 

15. Ábra. Otocsác, a Fortica korabeli (19. szd. közepi) ábrázolása, M. Tomaić rajzán.

 

 

 

A cikket írta: Branko Nadilo,

Megjelent: a „Građevinar” címet viselő folyóirat 54. évfolyamának (2002.) 7. számában

Fordította: Szatanek.jozsef@chello.hu