Törökellenes és más erősségek Verbovec (Vrbovec) és a Száva közti térségben

A mai Vrbovec kisvárosa környékén egykor jó néhány erősség létezett, melyekből mára csak nagyon kevés maradt fenn. Fő jellemzőjük, hogy sokukat az 1755-ös nagy parasztfelkelés idején tették tönkre, amikor is a Zágrábtól északra és északkeletre eső térségben, mintegy harminc kastélyt és kúriát perzseltek fel. Eme erősségek, közösen sikeresen ellenálltak a török támadásoknak, így kulcsszerepet töltöttek be a Horvát Királyságból megmaradt területek maradékának védelmében (1. ábra).

1. Ábra. Egy régi térkép részlete, Verbovec és a Száva közti várakkal.

Gosztovics - Lovrecsina (Lovrečina) várkastélya

Velika Lovrečina mai kastélya, Vrbovec településétől négy kilométerrel északkeletebbre, a Velika patak mellékén található (2. ábra). A 16. századtól várként említett kastély, már a 13. században egy birtok székhelye volt. A birtokot a 15. századig Gostoyg-ként, Gosztovics-ként, vagy Gosztolovec-ként emlegették, majd a Lovrecsina elnevezés vált uralkodóvá, a közeli Szt. Lőrinc plébániatemplom után. Ezen a vidéken vezetett át az un. Kálmán királyiút, amit az Árpád házi dinasztia első horvát uralkodója építetett. A királyiút Kaproncát (Koprivnica) és Köröst (Križevci) kötötte össze Zágrábon át az Adria tengermelléki vidékeivel.

Az idők folyamán számos tulajdonos váltotta egymást a birtokban, akik közül a legrégebben ismert birtokosa Ádám, Bertalan körösi ispán fia volt, akinek IV. Béla adományozta oda 1268-ban. Ezután különböző tulajdonosok váltották egymást, míg nem 1338-ban Ludbregi Miklós lett az egész birtok tulajdonosa, majd az ő örökén a zágrábi püspök. Aztán a birtokon a Baranyaiak (Baranić) és a raszinyakeresztúri Bocskaiak osztoztak meg, majd megint csak az egész birtok a Geszthy családé lett, akik minden más birtokukkal együtt az Orehóczyaknak zálogosították el, akik aztán a birtokot és várát egészen 1726-ig meg is tartották. A birtok tulajdonosai ezután a Draskovichok, majd utánuk a Patacsichok lettek, aztán a nemes Kis családé lett. Hogy mi is történt a kastéllyal, miután a Kis család kastélyként felújította a parasztfelkelésben felgyújtott várat, meglehetősen nehéz végigkísérni. Ezért itt és most csak annyit, hogy a kastély tulajdonosa 1909-ben a kedves nővérek társasága lett, sőt jelenleg is ők használják, a rend nyugalmazott tanítóinak és betegeinek nyugdíjas otthonaként.

2. Ábra. Gosztovics – Lovrecsina kastélykörzete, egy 19. századi kataszteri térképen (balra). 3. Ábra. Lovrecsina kastélya egy 18. századi rajzon (jobbra).

A mai, reneszánsz kastélyként ható építményt, a források 1540-től, a törökellenes védelmi rendszer egyik váraként említették meg. Az eredetileg „L” alakú várat, egy négyszárnyú, zártudvaros kastéllyá alakították át (3. ábra). Ám idővel, a kastély nyugati és északi szárnya annyira tönkrement, hogy számos módosítást és rekonstrukciót kellett végrehajtani, aminek okán, a mai kastély teljesen elvesztette egykori, francia és nyugat európai kastélyokra emlékeztető képét, melyet valószínűleg egy francia építész adhatott neki. A kastélyon azonban utóbb is sokat változtattak, ám a legjelentősebb beavatkozás 1924-ben történt, amikor a kastély főhomlokzati szárnyát újból tetővel látták el (4. ábra).

Verbovec (Vrbovec) és Rakonok (Rakovec) kastélya

Verbovec és Rakonok két szomszédos uradalom volt, melyeknek évszázadokon át a tulajdonosai is azonosak volt, így a sorsuk is hasonló lett. A mai Rakovec-et először 1200 körül, mint Rakolnok, Rakunuk említették meg, Verbovecet 1244-ben, mint Verbouch, Worbouch, Verbovecz, amikor is IV. Béla az addigi körösi várföldet Junk ispánnak, adományozta. A két birtokot 1398-ig kezelték külön, amikor is Zsigmond király a vele ellenséges tulajdonosakat leverte és birtokaikat (Medvevárával együtt) Albeni Eberhard zágrábi püspöknek adományozta. A két birtokot az Albeni család 1436-ig tartotta meg, amikor is a Cillei grófok vették meg tőlük (1436-1461-ig). Rakonok és Verbovec birtoka ezután, lényegében osztozott a Cilleiek többi birtokának sorsában, ami ez esetben azt jelenti, hogy mindkét birtok először Vitovec Jánosé, majd Mátyás királyé, aztán fiáé, Corvin Jánosé (1489-1505-ig), végül Mária királynéé, Jagelló Lajos feleségéé lett.

4. Ábra. Lovrecsina, a kastély mai kinézete.

Miután II. Lajos király odaveszett a mohácsi csatában, az új magyar-horvát király, Habsburg Ferdinánd, mindkét birtokot Karlovich János bánnak adományozta. A birtokok ezután a Zrínyiek uralma alá kerültek, akiknek Verbovec és Rakonok azért vált fontossá, mert általuk össze tudták kötni a muraközi és a Kulpa menti, valamint a tengermelléki birtokaikat. Azt is tudjuk, hogy a Zrínyiek egy rövid időre elcserélték az Erdődyek egyes magyarországi birtokaira, de utóbb meggondolták magukat, így a Zrínyiek e birtokaikat egészen kihalásukig megtartották. A Zrínyiek után a két birtok tulajdonosa a zágrábi káptalan és Batthyányi Ádám horvát bán lett.

5. Ábra. Vrbovac újkori kastélya, ma.

Verbovec és Rakonok újkori története, a bárói és a grófi Patacsichok tulajdonaként kezdődött meg, akik e birtokaikat 125 éven át, bírták. Az ő idejükben Verbovec mezővárossá vált és vásártartási jogot is kapott. Verbovec első népiskoláját is a Patacsichok alapították 1769-ben. Ám az 1755-ös parasztfelkelésben a Verboveci és a rakonoki kastélyt is felperzselték. A két birtok utolsó Patacsich tulajdonosa Eleonóra volt, aki 1834-ben halt meg. Hogy halála után milyen események történtek az uradalmakkal azt összeszámlálni is nehéz lenne, ám Verbovec ősi kastélya felújítva, irodaházként hasznosítva ma is áll (5. ábra).

6. Ábra. Rakonok kastélya egy régi akvarellen.

Rakonok várát először Vogeniszláv ispán idejében, 1244-ben említették meg, majd 1495-ben erődített kastélyként. A horvát szábor 1560-ban, Rakonok megerősítéséről határozott és a kastély sérüléseinek kijavítására, kétszer is a környékbeli jobbágyokat vezényelte. A törökök számtalanszor támadták a kastélyt, de elfoglalni sohasem sikerült nekik. Miután a kastélyt a parasztfelkelésben felperzselték, többé már nem javították ki, így idővel úgy eltűnt, hogy ma már nyoma sincs. A kastélyból az első világháborúra is csak egy kút maradt fenn, amit a helyiek Zrínyi kútnak neveztek. Egy 1740-es akvarellből látható (6. ábra), hogy Rakonok esetében, egy vizesárokkal övezett, síkvidéki várkastélyról volt szó.

Verbovec ősi kastélyát, csak Ferdinánd király egyik 1528-as levelében említették meg először. A török ellenes védelem céljából építették fel, de azt nem tudni, hogy ki és mikor adott rá utasítást. A horvát szábor egy 1554-ben hozott határozatával utasította Körös vármegye népességét, hogy kezdjék meg azon fatörzsek kivágását, melyeket Verbovec erődítéseihez kell felhasználni. E rendeletet utóbb többször is megismételték, mivel a feltehetően fából épített várat, a verboveci vlachok elpusztították. Tudjuk, hogy Verbovec várát a törökök 1591-ben egy rövid időre elfoglalták, majd elpusztították, Bozsjákó (Božjakovina) és Kustyer (Gušćerovac) kastélyaival együtt.

7. Ábra. Verbovec várkastélya egy régi akvarellen.

Tény, hogy eztán a verboveci kastélyt alapjaitól felújították, de már nem fából (már ahogy azt az egykorú források írják), noha a kastélyt övező paliszád, továbbra is fából készült. Az egykori kastélyról, csak az egyik megmaradt, téglából épült tornya tanúskodik, a mai kastély körüli parkban, valamint egy 1740-es akvarell, melyen egy szép, vizesárokkal övezett, síkvidéki kastély látható (7. ábra). A kép kétségtelenül bizonyítja, hogy Verbovec esetében, akkoriban már nem egy fából készített erősségről volt szó.

Miután a verboveci várkastély megszűnt létezni az 1755-ös parasztfelkelés során, a Patacsichok az egykori vár egyik szárnyán, egy új, téglából épített kastélyt emeltettek. Ez a máig fennmaradt, még a II. világháború idején is lakásként szolgáló kastély, egy szabályos téglalap alaprajzú, egyszintes építmény lett. Az idők folyamán azonban a régi várkastély maradványai teljesen eltűntek, ám a helye máig egy kisebb magaslatot képez, melyen az új kastély parkja és a település plébániatemploma található (8. ábra).

8. Ábra. Verbovec kastélykörzete, egy 19. századi kataszteri térképen.

Cirkvena (Crkvena) vára

Verbovectól valamivel északkeletebbre, a püspökök egykori tulajdonát képező Dombrótól (Dubrava) északabbra elhelyezkedő mai Crkvena festői városkájának, teljesen más sors jutott a fentiekhez képest. Cirkvena birtokát először 1261-ben említették meg, amikor is a nemes Cirkvenai (de Chyrkvena) Péter, a csázmai káptalan előtt elzálogosította birtokai egy bizonyos András nevű embernek. Péter leszármazottjait is Cirkvenaiknak nevezték, ám ahogy ez a vezetéknév mind gyakoribbá vált, Cirkvenai Miklós családja elkezdte magát Mikecnek, illetve Mikcsecnek nevezni, hogy aztán az első igazi Mikcsec, az a Péter legyen, aki a 14. században élt. Aztán már ezek a Mikcsecek bírták, több mint kétszáz éven át, Cirkvenát.

A Mikcsecek a dinasztiaháború idején szereztek hírnevet, amikor is a többi Körös vármegyei nemessel ellentétben, ők Luxemburgi Zsigmond hívei maradtak. A Mikcsecek ezért 1397-ben (ez évben tartották a véres körösi országgyűlést is) egy olyan adományt kaptak, mellyel jelentősen kiszélesíthették a birtokaikat. Mi úgy hisszük, hogy ekkoriban kezdhette meg Mikcsec Miklós felépíteni a négyzetes alaprajzú, erőteljes kaputoronnyal rendelkező téglakastélyát Cirkvenában. Miklós utódjai is számos elismerést szereztek maguknak, sőt Mikcsec Pál, előbb Körös, majd Nagykemlék területi ispánja lett.

Mikcsec család utolsó férfitagja, III. Miklós lett, aki még Dóra lánya kiskorúságának idején, örökösödési szerződést kötött a szomszédos Konjszko polje-i birtok tulajdonosával, nemes Kerecsényivel. Miután Kerecsényi Pál házasságot kötött Mikcsec Dórával, számos rokon kezdte vitatni a örökösödési szerződést. A viták miatt, a cirkvenai várat tovább erősítették és az övező mély várárkokba, a közeli patak vizét vezették. Cirkvena ezzel egy igazi vízivárrá vált (9. ábra). Kerecsényi Pál egy időre Szlavónia albánja is lett. A hivatala alatt kezdték meg a török, a cirkvenai birtokát és várát fenyegetni.

Cirkvenát először 1475-ben közelítették meg a törökök, amikor is 8.000 akandzsi martalóc Körös környékén 14.000 lakost ölt meg és hurcolt rabságba. A térség 1532-ben is súlyos károsodásokat szenvedett, amikor Ibrahim pasa nagyvezír serege Kőszeg sikertelen ostromából, visszafelé erre vette az útját. Hasonló pusztítás történt 1536-ban is.

9. Ábra. Cirkvena várának rekonstrukciós kísérlete (R. D. Devlić)

Cirkvenára a legnagyobb veszély időszak 1552-vel jött el, amikor a törökök elfoglalták a közeli Csázmát, majd megerősítették, és erős helyőrséget helyeztek el benne. Ezzel egy időben, a törökök lerombolták és kifosztották a környék többi várát is, ami által Cirkvena, rögtön a harcok első arcvonalában találta magát.

Miután Kerecsényinek nem állt többé hatalmába, hogy erővel megvédhesse várát, annak védelmét a horvát szábornak és Körös vármegyének engedte át. A horvát és a császári tábornokok rögtön ez után, megkezdték Cirkvena új és erősebb védőövének megtervezését, hogy a vár megfeleljen a nagyon jelentős új szerepének. Ám a török nyomás némileg csökkent az után, hogy a törökök 1559-ben lerombolták és felhagyták Csázmát, a szandzsákszékhelyet pedig Pakrácba költöztették át.

Cirkvenába 1563-ban királyi, katonai bizottság tartózkodott, melynek a vár állapotát kellett felmérnie és javaslatokat tennie a megvédésének módjaira. A bizottság megállapította, hogy ide egy erősebb várat kell létesíteni, a megfelelő helyőrséggel. Azonban a javaslatukban az is szerepelt, hogy ez esetben el kell venni a várat Kerecsényitől (ez által a horvát szábortól is) és a király közvetlen irányítása alá kell helyezni. Ez a javaslat a jövőben számos vitát szított a későbbi katonai határőrvidék hatóságai és a horvát szábor között.

Cirkvena erődítési munkálatai 1578-ban kezdődtek meg. A 20.000 forintot kitevő pénzösszeget, a Stájer tartományi rendek adták össze. Ekkor új sáncokat emeltek, kiszélesítették az árkokat és a tervek alapján, megkezdték egy új és hatalmas, bástyás-rendszerű, reneszánsz kastély kiépítését is. Mindezzel Cirkvena, Bihács (Bihać), Szuin (Slunj) és a püspöki tulajdonban lévő Dombró mellett, a határvidék legerősebb vára lett.

A későbbiekben a cirkvenai helyőrséget, horvát katonákkal és tisztekkel jelentősen kibővítették, ám a Körösi kapitányság osztrák és német parancsnokaival, valamint a rovistyei új erősség német parancsnokával és vlah helyőrségével való összetűzések folyamatosak voltak, így az indulatok sem csökkentek.

Az 1606-os zsitvatoroki béke után megszűnt Cirkvena közvetlen veszélyezettsége, de az összetűzések a katonai határőrvidék hatóságaival tovább folytatódtak. Miután 1635-ben kihaltak a Kerecsényiek, Cirkvena új tulajdonosa borkunoveczi Mikulics Tamás lett, majd általa a Budor nemzetségé. Mindezek ellenére, a határőrvidéki hatóságok nem engedtek beleszólást Cirkvena irányításába, sőt ennek jogát 1664-ben, gróf Johann Joseph von Herberstein, a Körösi ezred ezredese kapta meg a királytól. Ő aztán 7.000 forint megfizetése után, a cirkvenaikat mentesítette minden földesúri kötelezettségük alól, a hadiadó megfizetésén kívül. Miután I. Lipót megerősítette a fenti szerződést, Cirkvena szabad királyi közigazgatási körzetévé vált, a bán és a horvát szábor közvetlen irányítása alatt. A szerződést azonban a Körösi kapitányság tisztjei nem ismerték el, és továbbra is begyűjtötték a határőrvidéknek járó adót. Sőt, 1767-ben erővel el is foglalták Cirkvenát. A horvát szábor ez ellen dühösen tiltakozott, de Cirkvena vára és birtoka, csak 1871-től, azaz a katonai határőrvidék megszüntetése után került az irányításuk alá. Cirkvena a katonai hatóságok irányítása alatt pusztult le azzá a közönséges faluvá, ami mára lett, a vára a katonaság kivonulása után teljesen tönkrement. A vár helyét időközben teljesen benőtte a fű, így alapfalainak maradványaira, csak egy régészeti kutatással lehetne rátalálni.

Csázma (Čazma) vára

A 11. század vége felé, Szt. László király, Zvoinimir horvát király feleségének a fivére, kihasználva a politikai bizonytalanságot és a rokoni kapcsolatait, elfoglalta Szlavóniát és nem sokkal ez után, 1092-ben, megalapította a zágrábi püspökséget (A zágrábi püspökség alapítását tévesen kötötték össze „Szlavónia” elfoglalásával. Valójában Szent László a Knin körüli tengerparti Horvátországot foglalta el 1091-ben, amit akkor Szlavóniának is neveztek. Szlavónia fogalma később a Drávától délre eső egész területre terjedt ki. A későbbi zágrábi püspökség területe már a honfoglalástól Magyarország része volt, Hungaria fogalmába értették. Horvátország – Croatia - metropolitája a spalatoi érsek volt, a zágrábi püspök azonban nem a horvát, hanem a magyar klérus tagja volt, a kalocsai érsek suffraganeusa. A zágrábi püspökség területe Szent István korától a veszprémi egyházmegye része volt, abból vált ki. -DJ) Az első püspök egy bizonyos Duh lett, míg az új püspökségnek odaajándékozták a Verbovec közeli Dombró környékének, Csázmának és Ivanicsnak a földjeit. Ez egy nagyon termékeny vidék volt, bővelkedett vizekben és dús, tölgyerdőkben.

Az akkori, csázmai birtok, a Csázma (ma Česme) folyó és Grabovnica patak, valamint Szerdahely (Sredjska) közti területet foglalta magába. Ebben a térségben alakult ki az a település, amit a későbbiekben Ó Csázmának (Stara Čazma) kezdtek nevezni, és amely a mai Iványszkának (Ivanjska) nevezett falu helyén volt megtalálható. A birtok gazdag termésátlaga, gazdag jövedelmet hozott a püspökségnek, ám az első igazi virágkorát akkor élte meg, amikor Babonics (valójában Hahót nembeli és a zágrábi püspökök sorában II.) István lett a püspök. Babonics a Kálmánról elnevezett királyi út mellett, a Csázma folyó egyik kanyarulatának egyik magaslatán, 1226-ban felépítette Újcsázmát (Nova Čazma). Ő legelőször is kialakítatta a település főterét, aztán a rezidenciáját, majd a gazdasági épületeket, végül kereskedőket is iparosokat telepített le. Csázmának már 1229-ben mezővárosi (oppidum) privilégiumokat adott, majd két templomot is építetett (Szt. Mária Magdolna /10. ábra/, és a Szt. Lélek). Ezután elkészítette a főesperesség székhelyét, és megalapította a társas káptalant, melynek élére egy 12 kanonokból álló társas káptalan fölött rendelkező prépostot ültetett. Csázma ez által, lelki és jogi székhellyé vált. Hahót nembeli István püspök még jó néhány kolostort is alapított. A püspökök védelmére, két kastélyt építetett, melyek közül az egyik a zágrábi Káptalan volt, a másik, a személyes védelmét volt hivatott szolgálni, ezt Gumnitz-nak nevezték.

Mindezek után, már nem is csoda, hogy 1226-ban, a későbbi IV. Béla király fiatalabbik öccse, Kálmán herceg is Csázmában székelt. Kálmán herceg, meglehetősen fiatalon, az észak magyarországi Sajó menti, 1241-es tatárellenes súlyos sérüléseket szenvedett (több héttel a csata után a somogyi Segesden halt meg s Ivanicson temették el. DJ), ahol a magyarok megsemmisítő vereséget szenvedtek. Kálmánt Csázmában is temették el. Nem sokkal később, a tatárok Csázmát is kifosztották, de Babonics püspök nagyon gyorsan újjáépítette.

Csázma a 13. századra, meghatározó hitéleti székhely lett. A híres zágrábi püspök, boldog Kazsotich (dalmát eredeti neve: Gazotto) Ágoston (1303-1332.) a püspökségének nagy részét, Csázmában töltötte el. Az is feltételezhető, hogy Csázmában született az egyik legnagyobb magyar-horvát humanista költő, Csezmicei János, azaz Janus Pannonius. A nagybátyja, szerdahelyi Vitéz János, esztergomi érsek is a csázmai vidék szülöttje volt. Mindketten barátságot ápoltak Mátyás királlyal, aki a meghívásukra 1464-ben Csázmába is ellátogatott, amikor a boszniai seregét indult megszemlélni.

10. Ábra. A csázmai Szt. Mária Magdolna templom belső képe.

Csázma, a király és a zágrábi püspökök gondoskodásának köszönhetően, a 15. századra gazdag városkává vált, hatalmas és szép templomokkal, számos kápolnával, pompás püspöki rezidenciával és a híres káptalannal. A káptalan erre az időre már kb. 1000 olyan oklevelet adott ki és őrzött, melyek az akkori államjog alapjait képezték.

Csázmát a közvetlen török veszély, 1537-ben, Pozsega eleste után érte el. Már a következő évben, Gázi Huszrev bég hadvezérletével, dubicai török csapatok száguldozták be és fosztogatták a vidéket. A törökök ekkor 12.000 embert vetettek rabságba és ezernyi marhát hajtottak el. A harácsszedés a következő évben is folytatódott és a törökök az Ilova folyó bal partjának összes várát is elfoglalták. Ennek okán, a Bilogore és Kemlék vidéke teljesen elnéptelenedett. Ekkor, a csázmai káptalan először a közeli Szvibovec (Svibovec) várába menekült, majd a Sziszek vidéki Zselin (Želin) várába. A társas káptalan ekkor Zágrábba költözött át, ahol tovább működött.

A török seregek, a híres török hadvezérek, Uléma pasa és Malkocs bég, vezetésével 1552-ben először elfoglalták Verőcét (Virovitica), majd miután Szentgyörgynél visszaverték őket, Virjét, Izdencet (Veliki Zdenci) és Gordovát (Grđevac). Ezután váratlanul rátámadtak Csázmára és elfoglalták, miután a kevésszámú őrség pánikba esvén felgyújtotta és elszökött belőle. Köszönhetően az összességében fontos stratégiai jelentőségének, a török katonaság nagyon gyorsan újjáépítette a csázmai várat. Ezzel egy időben a török elfoglalta Monoszló (Moslavina) és Szarvaskő (Jelenrad) várát is, sőt a környékükön még egy 1500 fős csapatot is elhelyeztek, akik szüntelenül pusztították a környékbeli várakat. Csázma ez után szandzsákszékhely lett és első szandzsák bégje a már említett Malkocs bég lett.

Szlavónia védelmi rendszere ebben az időben katasztrofális volt, de a fentiek után a király, a bán és a szábor is felocsúdott és megkísérelték megszervezni a Szlavón határnak nevezett védelmi vonalat. Különösen Ivanicsvár (Ivanić Grad), Ivanics (Ivanić Kloštar) és Obedszentkereszt (Križ) várainak erősítésébe fogtak bele, miután ezek védték Zágráb előterét.

Miután Lenkovich János 1557-ben Rakolnok mellett vereséget mért egy török seregre, aztán ezzel egy időben egy másikat Kaproncánál vertek meg, a feldühödött Malkocs bég egy sorsdöntő határozatot hozott. Felhagyta Csázmát miután, felperzseltette és leromboltatta, majd a szandzsákszékhelyet Monoszlóra költöztette át. A szultán ezért Malkocs béget leváltotta tisztségéből és Ferhád béget, nevezte ki szandzsák bégnek. Ám ő sem tudta feltartóztatni a mind erőssebbé váló támadásokat, így a szandzsákszékhelyet 1570-ben Pekrecre (Pakrac) menekítette át. Az elpusztult csázmai vidéket erdők és bozótok nőtték be, míg a számos mocsár az emberi egészségre jelentett veszélyeket.

Időközben a szlavón védvonal is átszervezésre került és új kapitányságokat alakítottak ki Ivanicsváron, Körösben és Kaproncán. E kapitányságok katonasága ezután már sikeresen hárította el a török támadásokat, sőt gyakran támadták a török ellenőrzés alatt álló területeket is. A horvát szábor csak 17. század elején hozott határozatot a csázmai vár és a Szt. Mária Magdolna templom felújításáról. Legelőször is, a régi kastély helyén egy új várat emeltek fából, amit 1630-ban, a körösi határőrvidéki katonaságnak adtak át. Egy 1639-as ábrázolás alapján, mely a vár 16. század eleji kinézetét és állapotát mutatja, a csázmai erősség négyzetes volt, a sarkain négyzetes tornyokkal. A várat vizesárok övezte, melyen átjutni, egy felvonóhídon lehetett. Ténynek tűnik, hogy közvetlenül a török foglalás előtt, a tornyokat hengeres, téglatornyokra cserélték. E kastély minden falát és tornyát, valószínűleg elbontották a fából készült erődítés felépítésekor. A csázmai birtok ezután visszakerült a zágrábi püspök tulajdonába, de régi fényét már sohasem érte el. A lakosság teljesen kicserélődött olyan betelepült vlachokra és horvátokra, akik már nem akartak a püspöki hatalom alatt élni. A társas káptalan sem tért vissza Csázmába, hanem hiteleshelyként (locus credibilis) 1854-ig, a lepoglavai kolostorban működött tovább, majd amikor a pálosok egykori kolostorát börtönné alakították át, a káptalan visszaköltözött Zágrábba, míg értékes levéltárát, Varasdra vitték át. Csázma, valaha dicső és gazdag városkája, ma egy igazi műemlékváros, ahova most is gyakran látogatnak el a csázmai kanonokok, aki misét és prédikációkat is tartanak itt.

Dombró (Dubrava) vára

A csázmai főesperességhez csatolt Dombrót (Dubrava), a többi birtokkal együtt, 1094-ben kapta meg adományként Duh zágrábi püspök. Dombó egy viszonylag nagykiterjedésű birtok volt, mely a Kemléki hegység aljában található Golgoncától (Glogovnica), Csázmáig nyújtózott, sőt egy időben magába foglalta a johanniták területét is. A birtok zömében jobbágy lakossága, meglehetősen kisszámú volt.

A zágrábi püspök még abban az időben kezdte meg Dombró erődítését, amikor Horvátországban dühödt dinasztikus háború dúlt a nápolyi Anjouk és Luxemburgi Zsigmond között. Az első püspök, aki ténylegesen is Dombrón székelt, a már említett Albeni Eberhard (1397-1419.) volt. Dombrót ekkoriban erős várfalak és mély, vízzel elárasztott árkok övezték. Maga a teljes vár 225 méter hosszú és 177 méter széles volt. A külső várat övező falgyűrűt, kilenc toronnyal és három kaputoronnyal erődítették (11. ábra). A kaputornyok Csázma, Ivanics és Geréc (Gradec) felé nyíltak. A várfalak falai alsó részei kőből, a felsőbb részei téglából épültek fel, míg a falkoronát vastag tölgyfagerendákkal erősítették. Ám Dombró külön érdekessége, a külső váron belül álló, szintén árkokkal övezett, négyszögletes, a sarkain erős tornyokkal ellátott belső vára, mely a püspökök rezidenciája volt. A belső vár főkapujával szemben állt a Szt. Margit templom. A belső vár körül egy település és egy piactér fejlődött ki. A település lakosainak mezővárosi privilégiumai voltak, jóllehet a lelki és a világi kérdésekben mindig a püspök rendelkezett.

11. Ábra. Dombró, a 15. századi, erődített püspöki település rekonstrukciós kísérlete (R. D. Devlić)

A mohácsi síkon elszenvedett vereség után, Erdődy Simon zágrábi püspök, Frangepán Kristóffal együtt, 1527-ben, Dombróba hívta össze a horvát és a szlavón nemességet. Ám erre a száborra, a horvát királyság nemesei nem jöttek el, akik 6 nappal a dombrói gyűlés előtt már Cetin várában összeültek, ahol Habsurg Ferdinándot választották királlyá. A dombrói száboron ennek ellenére, Szapolyai Jánost választották királlyá.

A két király ezután kölcsönös összetűzésekbe kezdett, melyből a legtöbbet a törökök profitáltak. Így a törökök, 1532-ben, Bécs ostromából való visszatértükben, szabadon elhajthattak mintegy 500.000 embert Szlavóniából. Miután időközben Szapolyai, II. Szulejmán vazallusává lett, a harcias Erdődy Simon püspök, inkább Ferdinándot támogatta. (így, az egyik állítás sem igaz! DJ)

Dombróban ezután is jó néhány szábort tartottak a horvát nemesek. Itt döntöttek a török ellenes háború megindításáról is, ám a Johann Katzianer vezette királyi és horvát seregek, 1537-ben megsemmisítő vereséget szenvedtek a töröktől Gara (Gorjani) mellett. Dombrón hirdették ki azt is, hogy Szlavónia főkapitányának, Jurisics Miklóst, míg Horvátország és Szlavónia bánjává, Keglevich Péter és Nádasdy Miklóst nevezték ki. Szintén Dombrón járultak hozzá ahhoz is, hogy a 4.000 főből álló spanyol segédcsapatokat, Kasztellánfi János parancsnoksága alá helyezzék.

A törökök visszatérően jó néhányszor próbálkoztak Dombró elfoglalásával, ám csak az után esett el, hogy a védői megszöktek belőle, és sorsára hagyták, miután Uléma pasa elfoglalta Csázmát. A helyőrség azonban a szökése előtt még felgyújtotta a várat. Ezen a törökök annyira fölmérgedtek, hogy a vár összes falát teljesen lerombolták. Dombró eleste annyira elkeserítette a horvát seregek parancsnokait, Zrínyi Miklóst és Székely Lukácsot, hogy számos szökevényt végeztettek ki.

Ám a törökök addig nem akartak egy új vár felépítésébe fogni, míg előbb el nem foglalják Körös és Ivanics várát. Így Dombró felperzselve és pusztán maradt. Dombró kijavításának szükségességét, többször is megvitatták a Bruck am Mur –i országgyűlésen az osztrák rendek, sőt határozatot is hoztak az elsődlegesen felújítandó, négy nagyobb várról: Bihács, Szluin, Cirkvena és Dombró. A katonai bizottságokat különösen inspirálta Dombró stratégiai fekvése, mely kiválóan zárta a Körös és Ivanics közti védvonalat. Ennek okán, Károlyváros mintájára, Dombróba egy nagy bástyás vár felépítésére tettek javaslatot. Noha a javaslatot elfogadták, a megvalósítására már nem jutott elegendő pénz.

Szokolovics Ferhád pasa, 1586-os Dombró környéki támadása után, azonban mégis csak visszatértek az új erőd felépítésének kérdésére. Megkezdték az építkezésekhez szükséges faanyagok összegyűjtését és az építkezést is, előkészítették, ám a törökök igyekeztek azt meghiusítani. Erdődy II. Péter, még ugyanezen évben, súlyos vereséget mért a Golgonca (Glogovnica potok) patak mentén a pekreci szandzsákbég seregére, akinek egyébként a híres Ferhád pasa volt a bátyja. A megtorlás miatti félelemből, a horvát szábor egy olyan határozatot hozott, hogy a Körös várhoz előkészített építőanyagokat, át kell irányítani Dombróra. Ám Dombró várának felújítását, csak 1591-ben fejezték be. Így szinte rögtön ez után, Erdődy Péter már Dombró mellett várhatta be, Peredojevics Dosen Hasszán pasa visszatérő seregét, hogy súlyos veszteségeket okozzon neki.

A hosszúnak nevezett török háborúban (1593-1606.) szinte egyszerre szabadult fel a Dombrótól keletebbre eső vidék. Az újonnan felszabadult, néptelen térségben, új lakosság letelepítésébe kezdtek, akik között számos vlach család is akadt. A vlachok 1609-ben egy új monostort is kaptak, a zágrábi püspökség egykori birtokán, Marcsában (Marča), melybe egy új vladika is érkezett, Vratanja Simon személyében. Ám a horvát és a vlach betelepülők, mint határőrvidéki katonák, nem ismerték el a püspöki hatalmat. Ez hosszantartó vitákat eredményezett, amit annak ellenére sem sikerült lezárni, hogy a püspök számtalanszor megerősítette jogait, ugyanis a királynak szüksége volt a rátermett és kiképzett határőrvidéki katonákra. Mindezek ellenére, Dombró lassacskán mezővárossá fejlődött, sőt 1606-ban még vásártartási jogot is kapott. A 17. század végére, felújításra került a Szt. Margit és a Szt. Márton templom is, sőt még egyszer a várat is felújították.

A török veszély megszűntével, és egy földrengés után, Dombró elvesztette lakosainak jórészét, akik a környező falvakba távoztak. A katonai határőrvidék szervezetének 1871-es felszámolása után, még az alapfalai is eltűntek Dombró, valaha híres erődjének.

Ivanicsvár (Ivanić Grad)

Az ivanicsi tájékot, szintén Szt. László király egyik adománylevelében említették meg legelőször. A feltételezések szerint, az egy dombon elhelyezkedő Ivanics Klostár (Ivánc, Kloštar Ivanić) települése sokkal régebbi a néhány kilométerrel délebbre található, mai Ivanić Grad városánál. Ivanics Klostárban, már a 13. században volt a zágrábi püspöknek egy udvarháza, majd a ma Polačište-nek nevezett helyen, a 14. században egy kastély és egy Keresztelő Szt. János kápolna épült fel, melyről feltehetően maga a település, de az egész vidék is a nevét kapta. A zágrábi püspök 1508-ban engedélyt adott arra, hogy, a saját kastélya mellé a ferencesek felépíthessék kolostorukat és templomukat, melyek 1944-ben pusztultak el. Ám a ferencesek előtt, már a bencések is lakták Ivanicsot, akik a 15. század végéig maradtak itt. A bencéseké volt a mai Szt. Mária plébániatemplom a maga hosszan elnyújtott szentélyével, valamint a harangtornyával.

Egyébként, a legkorábbi időkben, Ivanicsvár, Ivanics Klostár és Obedszentkereszt (Križ) térségét, Ivanicsi Szigetnek (Insula Ivanich) is nevezték. Ebbéli nevét valószínűleg annak okán kaphatta, hogy a térséget a Golgonca patak, a Lonja és a Csázma folyók veszik szigetszerűen körbe, sőt a Száva is a közelben folyik el. A terület egyébként, a védett Lonjai síkság északnyugati részét képezi.

Idővel a zágrábi püspökök, az Ivanics Klostár alatti mocsaras síkvidéken egy új kastélyt építettek fel, mely a mai Ivanić Grad kezdeményének tekinthető. Az Anjou I. Lajos király halála utáni dinasztikus háborúban, miután a főurak megölték Garai Miklós nádort, a rabságba vetették Erzsébet és Mária királynék őrzését, Ivanicsvárban és Gumnik (ma, az ivanicsgradi vidék Bosiljevo települése) kastélyában hajtották végre. A rabokat utóbb a tengerparti Novigrád várába szállították át. Az is tény, hogy Ivanicsvár körzetében lakók közül sokan voltak Anjou pártiak, aki sok nehézségeket okoztak a püspöknek. A kitört felkelésben, aztán tönkre is tették a püspök erődített kastélyát, amit ki is fosztottak és fel is gyújtottak. Mindezek ellenére, a felkelés elültével, az ivanicsvári polgárok visszakapták régi jogaikat, sőt újabbakat is szereztek. A jogaikat Albeni Eberhard püspök egyik 1404-es oklevelében írták le, amit a következő esztendőben, Zsigmond király is megerősített. Ivanicsvár ítélkezési autonómiát és szabad mezővárosi privilégiumokat kapott. Ezzel a fordulattal alapozta meg Ivanicsvár a fejlődését, mely a 15. század folyamán mind erőteljesebbé vált. Ám miután a törökök 1470-ben elfoglalták Boszniát, Ivanicsvárt erőteljesen meg kellett erődíteni, ezért a legkülönfélébb akadályokkal ellátott, cölöpkerítéssel kerítették körbe. A magyar-horvát seregek 1526-os mohácsi veresége után hamarosan, már Ivanics térségét is erős háborúsveszély fenyegette. A vidéken különösen Ivanics várát erősítette meg Erdődy Simon püspök, aki Szapolyai János híve volt. Ekkor a kastély körül mély árkokat ástak, földsáncokat emeltek és palánkkerítést építettek.

Ivanicsvárt a közvetlen katonai veszély 1532-ben, a törökök Bécs elleni sikertelen ostroma után fenyegette először. Ekkor, Ibrahim pasa harácsolói (harács=nem muszlimok által fizetett fejadó, más néven: dzsizje. A szerző valószínűleg fosztogatókra gondol, csak nem ismeri a harácsolni ige eredeti jelentését. DJ), súlyos károkat okoztak Ivanics környékén. Még nagyobb problémák jelentkeztek a királyi csapatok 1536-os, Gara melletti veresége és Pozsega 1537 eleji eleste után. Ekkor a két horvát bán egyike, Batthyányi Ferenc egy érdekes levelet írt Ferdinánd királynak: „Ha Szlavónia kapuja Körös, akkor az ablaka Ivanicsvár”. Ezzel arra akart utalni, hogy Ivanicsvárt minél előbb meg kell erődíteni és katonailag megszállva tartani. A kétségbe esett Erdődy Simon püspök, aki időközben Ferdinánd támogatója lett, 1540-ben azt írta, hogy ivanicsvári birtokán szinte egyetlen jobbágy sem található, mivel a veszélyek miatt elhagyták otthonaikat és csak kisebb részük menekült az ivanicsi erődbe, akik arra sem veszik a bátorságok, hogy rálessenek aranyló földjeikre.

Ivanicsvár ez után, közvetlenül a harcok első vonalába került. Ekkor a még maradó lakosság is szétszéledt a közeli mocsarakba, erdőségekbe. Megszűnt a forgalom és a kereskedelem és elszaporodtak a zsiványok és a szabadlegények (hajduk). Miután legelőször is 1552-ben a törökök elfoglalták Verőcét, majd Csázmát, az úton mintegy 40 kilométernyi távolságra lévő Zágráb előtt már csak Ivanics állt még. Ebben az időszakban vette át száműzetésképen Heresnicai György, a csázmai káptalan prépostja az ivanicsi vár védelmét és erődítései karbantartásának feladatát. A prépost, a vár védelmi rendszerének állapota miatti elkeseredésében, valamit a csak nyolcfőnyi állandó helyőrsége miatt, a horvát száborhoz fordult segítségért. Ezen a jelentésen már Ferdinánd király is felocsúdott, mivel látta, hogy Ivanics elestével, Zágráb védelme nagyon megnehezülhet. Ennek okán, erősítésképpen, 1541-ben, 300 lovasból és 140 gyalogosból (martalócból) álló királyi helyőrséget küldetett Ivanicsvárba. Azonban, hogy a viszonylag kicsiny püspöki kastélyban el tudjanak helyezni egy ekkora létszámú helyőrséget, egy teljesen új erőd felépítésére lett szükség. Miután mindennel számot vetettek, úgy döntöttek, hogy a leendő új erődöt csatolják majd a Kupa menti védelmi rendszerhez, ahol ugyanebben az időben, a zágrábi püspök már megkezdte Sziszek új és erős várának építését.

A királyi utasítás végrehajtására, Domenico del’Allio itáliai hadmérnök és építész is megjelent Ivanicsvárba, ahol rögtön a megérkezése után, már bele is fogtak két reneszánsz bástya kiépítésébe, melyeket 1553-ra már be is fejeztek. Az év végére megvalósult építkezési munkálatokról, már Szlavónia új parancsnoka, Ungnád János tett jelentést a királynak. Az építkezések költségeit egyébként a király állta, ám a munkásokat és azok élelmezését a horvát szábornak kellett biztosítania, mely a költségeket a tehetős földesurakra hárította, de rendkívüli hadiadót is kivetettek. A következő években felerősödtek a munkálatok, így a belső várban egy új, fából készült kastélyépületet is felépítettek a helyőrség számára, valamint megkezdték a külső földsáncok palánkkerítésének a kiépítését is.

A minden oldalról, a Lonja folyó vizével táplált mocsarakkal övezett Ivanics, egy igazi példája lett az un. vízi-váraknak (wasserburg). Jóllehet, az építkezéseknek ez volt a legpraktikusabb és legolcsóbb módja, ám nagy volt a karbantartási igénye, ugyanis a kiadós esőzések elmosták a földsáncokat és megrokkantották a bástyákat. Ennek okán, minden évben javítani kellett a várat, ami utólagosan nagyobb költségeket és élőmunkát követelt. Mindezeken felül, a törökök is állandóan támadták a várat, ezért 1557-ben mind a püspök, mind a szábor azzal a kéréssel fordult a királyhoz, hogy a vár fenntartásának gondját teljesen vegye át.

Ungnád János utasítást adott az Ivanicsi kolostor és a felhagyott obedszentkereszti templom megerődítésére is, így az Ivanicsi Szigetnek nevezett tájékon, a fenti erősségek összekapcsolásával, egy szilárd védelmi rendszert alakított ki. Mindezekkel egy időben, az Ivanics körüli települést is palánkkal vették körbe. Az ivanicsi várról, egy királyi bizottság tett átfogó jelentést 1563-ban. Ebből jól látható, hogy a majd tíz éve tartó erőfeszítések ellenére is, csak félig építették meg az elképzelések szerinti új erődöt.

Időközben, az ivanicsi vár közvetlen közelében gyakran folytak csatározások. Így pld. 1563-ban is betört a vidékre egy 12.000 fős, lovasokból és gyalogosokból álló török sereg Szokolovics Musztafa pasa vezetésével, ám Erdődy II. Péter horvát bán már várta őket Obreška falu közelében 5.000 fős csapatával, hogy megsemmisítő vereséget mérjen a törökökre.

A közben eltelt időszak alatt, a körösi, a kaproncai és a szentgyörgyi kapitányság mellett, rendezték az ivanicsvári kapitányság jogállását is, amit szintén a szlavón főkapitányság rendelkezései alá vontak, melynek főparancsnoka Grazban székelt. (a belső-ausztriai haditanács székhelye volt Grácon, a szlavóniai főkapitányé viszont Varasdon. DJ) Ezzel a ténnyel a zágrábi püspök nem volt nagyon elégedett, mivel Ivanics formálisan az ő birtoka volt, ám mégis a katonai határőrvidék joghatósága alá tartozott. Időközben, más környékbeli várat is alkalmassá tettek a védelemre, de a munkálatok zömét az ivanicsvári belső várban felépített új, a helyőrség elhelyezésére is alkalmas kastélyépület felépítése tette ki. Az építész ekkor, Giuseppe Vintano itáliai hadmérnök volt. Szokolovics Ali bég seregére mért 1586-os vereség után is folytatódtak az építkezési munkálatokat, melyeket ekkor már Francesco Marmaro hadmérnök vezette. A súlyosabb gondok 1591-ben, Predojevics Dosen Hasszán pasa hadjáratával kezdődtek. Ám az ivanicsvári határőrök is megkezdték válaszcsapásaikat, melynek során 1592-ben felperzselték a Sziszek közeli, Drencsinának nevezett török őrgórét, majd 1593-ban részt vettek a Sziszek alatti dicső csatában, melyben odaveszett Hasszán pasa és fivére, Dzsáfer bég is. Ezután, de még ugyanezen évben, az ivanicsváriak csatlakoztak a török kézen lévő Petrinja várának ostromához is.

Az igazi pánik azonban 1594-ben tört ki, amikor Hasszán pasa utódja, Hasszán bég egy rövid időre elfoglalta a sziszeki várat, ám a bég ahelyett, hogy Ivanics, majd Zágráb elfoglalására indult volna, 40.000 fős seregével rátámadt a magyar királyságra. (Akkoriban nem létezett külön horvát-szlavón és magyar királyság. A szerző nyilván arra gondol, hogy a törökök Veszprém környékére mentek tovább Sziszek felől. – DJ) Ezzel Sziszek és Ivanics is végleg megmenekült.

A harcok alatt, Ivanicsvár sáncai is károsodásokat szenvedett és nagyon rossz állapotba kerültek. Ennek okán, az akkori parancsnok, Herberstein Zsigmond azt kérelmezte (követelte), hogy fejezzék be a már megkezdett három bástya építését és kezdjék meg a negyedik bástya kiépítését is. Ám a munkálatok befejezésére se pénz, se munkaerő nem jutott, azt ugyanis elszívta az ebben az időszakban előtérbe került Petrinja új erődjének munkálatai. Mindezek ellenére, 1606-ra mégis csak befejezésre került az ivanicsi erőd (12; 13.. ábra), miután a hosszúnak nevezett török háború is lezárult. Az időszak építkezéseit a már említett Vintano és Marmoro, valamint Alessandro Pasquelini hadmérnökök vezették.

12. Ábra. Ivanicsvár, az erődítések rajza M. Stier felvételén.

Miután a határ a Csázma és a Lonja folyótól keletebbre helyeződött át, a térség közvetlen török veszélyeztetettsége is megszűnt, ezáltal Ivanicsvár is kikerült a háborús zónából. Ezzel a vár fenntartása és fegyverekkel való felszerelése iránti igény is jelentősen csökkent, jóllehet egy-két mellékesnek tartható összetűzés még folyt a környéken. A háborús veszély megszűntével, megkezdődtek az újonnan betelepült vlach és maradék lakosság közti viták a püspök tized megfizetése körül. Maguk az ivanicsvárieak is megkísérelték kiharcolni régi privilégiumaikat, ami 1660-ban, I. Lipót okiratával, sikerült is nekik. Ennek köszönhetően, az immár Ivanić Grad-nak nevezett település gyors fejlődésnek indult, sőt a polgárok visszakapták ítélkezési autonómiájukat is, noha a határőrvidék kapitánysága, még továbbra is a várban székelt. Ivanics Grad utóbb, egyfajta szabad, határőrvidéki településsé vált, így erőteljesebben fejlődhetett a helyi ipar, melynek következtében a település polgárainak száma is meg növekedett.

13. Ábra. Ivanics vár, az erőd rekonstrukciós kísérlete (R. D. Devlić)

A katonai határőrvidék megszűnése után, Ivanić Grad továbbra is katonai támaszpont maradt, s mint ilyet, az újjászervezett Belovár vármegyéhez csatolták. Ettől kezdve, a régi vár teljesen lepusztult. Annak ellenére, hogy a császári katonaság már 1776-ban felhagyta a várat, II. József még szemlét tudott tartani benne. Miután a gondozatlan várárkokban tenyésztek a maláriát terjesztő szúnyogok, az ivanicsiek 1827-ben megkezdték a várárkok feltöltését, mely majd húsz éven át, tartott. A terepmunkálatok során Ivanics vára teljesen eltűnt, noha egykor kulcsszerepet játszott Zágráb, és így egész Horvátország védelmében.

14. Ábra. Ivanić Grad plébániatemploma.

Szerző: Branko Nadilo

Megjelent: a „Građevinar” folyóirat 2004/56. évfolyamának 8. számában.

Fordította: Szatanek.jozsef@chello.hu 2006. 03. 22.