Várak a horvátországi Zagorje északnyugati részén

 

 

            A horvátországi Zagorje északnyugati részén található várak, mint mindenütt észak Horvátországban, a déli irányban folyó patakok és kisebb folyók, alkotta folyóvölgyek fölötti magaslatokon, helyezkednek el. A térségben található tíz középkori vár, valaha a Zagorjén átvezető főutat védte. A mai Szlovénia, Horvátország közti, illetve a régebbi időkben a Horvát királyság és a Német császárság közti határvonal is itt halad el. A szakemberek megállapítása szerint, az itteni várak felépítési ideje, jó néhány szakaszra osztható. Az első várakat a király építette a 12. században, mégpedig ispánsági központokként, gyakran korábbi, szlávok előtti és szláv sáncvárak felhasználásával. A várépítés második, a 13. század második felétől a 14. századig tartó szakaszát a tatárjárás váltotta ki, de ekkorra a vár-építtető szerepét, a király helyett maguk a feudális urak vették át. Az ekkor létrejött várak egy-egy család székhelyét képezték, de az alárendelt területek feletti hatalmat és uralmat is szimbolizálták. A harmadik szakasz a 15. és a 16. században zajlott le, amikor is egyes, arra alkalmas régi várakat, korszerű erődítési elemek (bástyák, ágyútornyok, stb.) hozzáadásával kibővítették és modernizálták, de ekkor már a tüzérség fejlődéséhez alkalmazkodó, új kastélyokat is építettek. (A ford. megjegyzése: a horvát terminológiában, maga a kastély szó, egy viszonylag szabályos téglalap alaprajzú, a sarkokon hengeres, vagy négyzetes tornyokkal ellátott katonai, védelmi építményt jelent, a feladatának megfelelő berendezésekkel, felszerelésekkel. E jelentéstartalom tulajdonképpen megegyezik a régi magyar jelentéssel, ám ez időközben megváltozott, így a mai értelemben inkább valamiféle vidéki, földesúri rezidenciát, uradalmi székhelyet jelent.). A várépítés negyedik szakasza a 17. század végéig tartott, ami után megszűnt a török veszély így a várak zömét felhagyták, némelyiküket pedig kastéllyá (itt a mai jelentéstartalommal) alakították át, ám még gyakoribb volt, hogy a régi várak közeli síkvidékeken már új és fényűző rezidenciákat építettek fel.

 

Kosztel vára (grad Kostel)

 

            A Pregrada kisvárosától nem messze található, Koszteli (Kostelsko gore), vagy Kuna hegységbéli (Kuna gora) Kosztel vár, mondhatni a Szlavón királyság északnyugati kapujaként, egykor a Koszteljini (Kosteljini, Kosteljni, Kostelini) folyó alkotta Szutini (Sutinski, Sutlin) szoroson átvezető utat védte.

            A történeti források Kosztel várát először 1330-ban említették meg (…pro suis castris Korpona, Koztol et Wzturch in confinio Teutonie in Zagaria), amikor is Németújvári (Kőszegi) Péter lett a tulajdonosa. Hála ennek az oklevélnek, nem csak a vár akkori meglétéről értesülhetünk, hanem nevéről és stratégiai jelentőségéről is. Tudniillik, az oklevélből az is látható, noha az akkori határokra Ottokár király nagy fenyegetést jelentett (ekkoriban építették fel Szamobor várát is), mégsem történt semmi nagyobb területi változás, miután a fent említett várak, pontosan a régi német határon voltak megtalálhatók.

            Valójában az okiratban felsorolt neveket hozza fel érvként a horvátországi várak nagy szerelmese és kutatója Emilij Laszowszki is annak bizonyítására, hogy Kosztel várának még Ottokár idejében, azaz 1260. és 1264. között kellett felépülnie, tekintettel arra, hogy maga a kosztel szó a cseh nyelvben, még ma is egy megerődített templomot jelent. Ennek ellenére, a vár építésének tekintetében, Gjuro Szabo semmiféle kapcsolatot sem tételez fel az Ottokár király körüli időkkel, és összhangban az általánosan elfogadottakkal, a vár nevét a latin castellum (vár, erősség) szóból eredezteti. Mindezek ellenére, teljesen világos, hogy Kosztel várának már az előtt fel kellett épülnie - de az is lehet, hogy még Ottokár királyt is megelőző időszakban - mielőtt legelőször megemlítették volna, mégpedig úgy 1247. körül, tehát a II. Frigyes és IV. Béla közti viszály idején (az oklevél és a vármag alaprajzának vizsgálata alapján, Drago Miletić a vár létrejöttét még korábbra, a tatárjárás előtti időszakokra teszi).

            Az azonban teljesen biztos, hogy az említett Németújvári Péter nem sokáig tarthatta meg a neki adományozott zagorjei várakat se a zagorjei hercegi címet, mivel már uralmának első évében, Zagorje Nagy Lajos király tulajdonába került. Zagorje egészen a 14. század végéig maradt királyi tulajdonban, amikor is 1399-ben Zsigmond király az egész Zagorje megyét leendő apósának, Cillei II. Hermann, dalmát, horvát és szlavón bánnak adományozta. Így Zagorje egésze (valamint Stájerország és Karinthia egy része), annak a Cillei családnak a tulajdonába került, mely egyike volt a legtehetősebb családoknak Európa eme részén és amelynek óriási hatalma állandó veszélyt jelentett az osztrák és a magyar trónra egészen Cillei Ulrik 1456-os halálig, azaz a család kihaltáig.

            Cillei Ulrik özvegye, Brankovics György szerb despota Katalin nevű leánya, az örökölt zagorjei javakat hű kapitányuknak, Vitovec Jánosnak engedte, aki noha cseh származású volt, mégis horvát bánná válhatott. Ennek ellenére tény, hogy Vitovec nem juthatott azonnal Kosztel birtokába, mivel Cillei Ulrik halála után a várat még a benne szolgáló Kreigh és Weisspriacher (vagy von Weisspriach) bírta. A birtokot, Vitovec csak a zágrábi káptalan 1464-es határozata után foglalhatta el, amit Mátyás király is megerősített.

            Az összes zagorjei birtokot, köztük Kosztelt, a Vitovec fiak, György és Vilmos is megtarthatták, ám miután Miksa német császár oldalára álltak, Mátyás király minden birtokukat elvette és pártütőknek, és hazaárulóknak kiáltották ki őket. A Vitovecek birtokait 1485-ben, kövendi Székely Jakab, királyi hadvezér foglalta el. Ezután Kosztelt számos más várral együtt, a király balkézről való fiának, Corvin János később szlavón hercegnek és bánnak ajándékozta. A király halála után, Corvin Jánost a birtokaiban, a pozsonyi magyar-horvát országgyűlés is megerősítette, de Kosztel birtokába csak 1494-ben jutott, miután gazdagon megajándékozta Székely Jakabot. Ezután, némi időre, egészen 1513-ig, Kosztelt Weisspriacher Ulrik vette zálogba. Időközben Corvin János is meghalt és özvegye, Frangepán Beatrix, a tékozló Brandenburgi György őrgrófhoz ment másodjára férjhez, aki így Corvin összes jószágához hozzájutott. Ám Kosztel birtokába nem könnyen jutott, ugyanis a zálogbirtokos Weisspriacher  hatalmas összegű váltságot kért az özvegytől. Így a várat először a királlyal ellenséges, rosszhírű Janovszki Hermann vette át, akitől aztán 1517-ben II. Lajos király elvette Kosztelt, majd megerősítette tulajdonában a Brandenburgi őrgrófot. Brandeburgi György ezután fokozatosan eladogatta minden szlavóniai birtokát, így Kosztelt is, amit 1523-ban Krapinával együtt, Keglevich II. Péter vett meg. Kosztel így több évszázadon át e dicső nemesi család székhelye lett, de később is a tulajdonukban maradt, míg a 18. század végén teljesen fel nem hagyták.

            Keglevich II. Péter a török hódítás miatt elveszett javait, az akkor még biztonságos tekintett vidékeken vásárlásokkal és zálogbirtokokkal pótolta. Így jutott először Vranogrács (Vranograč), Podzvizd és Csávica (Ćavica), majd Novigrád, Fejérkő (Bijela Stijena) és Lobor birtokába. Sztárzsemlyei György (Juraj Stražeman) leányával, Borbálával 1523-ban kötött házasságával, a körösi vármegyéhez tartozó, Pszunj hegységbéli Csáktornya (Čaklovec) birtokosa lett, de kezére került a Pozsega vármegyei Podvršje is.

            Még ugyanezen évben, Pozsonyban, Brandenburgi Györgytől megvette Kosztel és Krapina birtokát is, 13.000 arany forintért. Miután nem volt a vásárláshoz elegendő pénze, kezest talált a szerdahelyi (Središća) Imreffy Mihályban, akivel aztán együtt irányították a megszerzett birtokokat. Keglevich a vétel után, Kosztelt választotta székhelyévül, ami aztán több évszázadon át, a család székhelye is maradt. Az a tény, hogy Keglevich II. Péter, a horvát történelem eme nagyformátumú és különös személyisége, székhelyévül választotta a Pregrada közeli Kosztel várkastélyát, jelentősen megnövelte a vár stratégiai jelentőségét és területi kihatását. A Keglevich család érkezéséig, Kosztel várának sorsa megegyezett Horvátország itteni várainak, várkastélyainak sorsával. Kosztel tulajdonosai addig meglehetősen sűrűn váltogatták egymást és soha sem lakták folyamatosan, így a várban csak a várnagya és helyőrsége tartózkodott állandóan. Egyedül, csak egy gondos tulajdonos gazdálkodhatott úgy egy várral és birtokával, hogy annak állapota csak kevéssé romoljon le. Keglevich, miután elrendezte a birtokaik felosztását az Imreffyekkel (horvátul Imbrović-oknak is írják, egyébként egy - magyar Somogy megyei családról van szó - DJ), már tisztában lehetett azzal, hogy egy pillanatnyilag romos állapotú várat fog átvenni. A Keglevichek ezért alapjaitól fogva kívánták felújítani Kosztel várát és ellátni minden felszereléssel, hogy a korszerű védelmi elveknek is megfeleljen.

 

 

1. Ábra. Kosztel várának romjai K. Repan rajzán.

 

            Miután Keglevich II. Péter ténylegesen is Kosztel birtokába jutott, megindította a vár alapjaitól történő átépítését, azaz a belső és a külső falak teljes felújítását. A legrégebbi védőfalak, a belső vár délnyugati és délkeleti részén helyezkednek el. A külső vár fala, a belső vár északnyugati sarkától kezdve halad nyugatnak 25 méter hosszúságban, hogy nyugaton egy kisebb félkör alakú toronnyal záródjon (1-2. ábra). A nyugati fal 20 méter hosszú és a közepe táján enyhén megtört, ahol egy kisebb félkör alakú torony volt található. A külső vár délnyugati sarkából induló déli fal hossza 51 méter, magassága 5 méter volt. Ez a fal egy hatalmas, trapéz alakú kaputoronnyal zárult. A déli fal nyugati végében, egy 16. századi építésű, ágyútorony található (13,2 m átmérőjű), amit egy övpárkánnyal két részre osztottak. Az ágyútorony nyugati fala, majd kétszer szélesebb a torony keleti felénél. A torony első emeletén, három ágyúlőrés figyelhető meg (3. ábra), míg a második emeleti lőrések csak sejthetők (4. ábra). A kaputorony déli és délkeleti falai, majd kétszer olyan vastagok, mint a nyugati és északi falai. A kapu bejáratát egy hatalmas ágyúlőrés oltalmazta, amit a vár 16. századi felújításakor alakítottak ki. A kaputorony északnyugati sarkát, egy északi védőfal kötötte össze a belső vár délkeleti sarkával. Ettől a helytől kiindulóan, egy harmadik külső falöv is található, mely a torony ellenség általi megközelítését tette lehetetlenné.

 

 

2. Ábra. Kosztel vár alaprajza (D. Miletić)

 

 

3. Ábra. A három ágyúlőrés egyike.

 

 

            A közelmúltban mi is felkerestük Kosztel várát és megállapítottuk, hogy a vár környéke egy jól karbantartott kőzúzalékos úton közelíthető meg, mely néhány kilométerrel Pregrada kisvárosa után, a Hum na Sutli nevű település felé vezető főútról egy erősen összeszűkülő útszakasz után, balra ágazik le. (Mielőtt rátérnénk erre a makadámos útra, előbb egy kisebb hídon át kell kelnünk a Koszteljina patakon, aztán balra a plébániatemplomnak fölfelé, hogy a templom előtti téren leparkolhassunk. A ford.)

 

 

4. Ábra. Kosztel várának fényképe a 20. század ötvenes éveiből.

 

Az úton a Jézus Sebei (Ranjenog Isus) kápolna mellé jutunk, amit a koszteli vár köveiből 1880-ban építettek fel. Kicsit továbbhaladva érhetünk a Szt. Imrének szentelt (Sv. Mirko, vagy Sv. Emerik) késő-barokk plébániatemplomhoz, amelynek felújítása jelenleg is tart (2004.). A mostani templomot egy középkori templom helyén építették fel. Egyébként annak idején, egészen a II. világháború végéig, a koszteli vár romjai az itteni plébánia tulajdonában voltak és az is elképzelhető, hogy mostanában is így lesz. Annak ellenére, hogy Kosztel vára, a folyóvölgyéhez képest igen magas hegyen fekszik, megközelíteni igen könnyen, egy a vár nyugati oldalához vezető enyhe emelkedésű gyalogúton lehet (A plébániatemplom harangtornya elől indulva. A ford.).

 

 

5. Ábra. Kosztel, a vár romjai.

 

6. Ábra. Kosztel, a vár palotaépületének romjai.

 

 

7. Ábra. A vár masszív palástfala.

 

            Kosztel váráról először Laszowski írt, aki felemlítette, hogy látogatása előtt 10 évvel, az ágyútoronynak még a boltozatai is megvoltak. Gjuro Szabo is közli a vár leírását, Marin Pilar nem teljes és nem elég precíz alaprajzával együtt. Kosztel várának első és mindmáig egyetlen rendszeres kutatását 1953-ban hajtották végre. Kosztelről a közelmúltban, Drago Miletić írt egy alapos munkát, aki azt állapította meg, hogy a várnak olyan összetett műemlékvédelmi-restaurátori beavatkozásra lenne szüksége, ami jelenleg nem vállalható és emiatt Kosztel még egy jó ideig nem is lesz megkutatva. Egyben azt is kijelentette, hogy a romok állapota az idő haladtával egyre romlik, sőt a romlás gyorsasága még hatványozódik is (5, 6, 7. ábra).

 

 

8. Ábra. Gorica, a kastély együttes 1861-es kataszteri térképe.

 

Gorica

 

            Pregrad kisvárosának közelében, valójában közigazgatásilag is hozzátartozó Gorica kastélyát eredetileg egy várkastélynak építették volna. A Keglevichek által a 16. században, téli rezidenciának épített kastély együttes, a dombtető fennsíkjának egészen lefedve helyezkedik el (8. ábra). A kastély a Keglevichek tulajdona maradt még nagyon hosszú ideig, egy rövid időszaktól eltekintve a 18. században, amikor is a Patacsichoké lett (ebből az időből származik a kastély egyetlen ábrázolása is, mely a Status familiae Patachich könyvben található meg. 9. ábra.), de végül 1883-ban egy bizonyos Kaucsich (Kaučić) nevű ember vette meg tőlük.

            A kastélyt az elképzelések szerint, egy szabályos téglalap alakú, a sarkokon hengeres tornyokkal és egy kétszintes lakóépülettel rendelkező, késő reneszánsz várkastélynak építették volna. Ám sokan állítják, hogy az elképzelt formában a kastély sohasem épült meg. Valószínű, hogy a ténylegesen felépült kastély is téglalap alakú lett egy-egy hengeres toronnyal a keleti és a nyugati sarkán, míg a belső udvar többi részét egy magas fallal zárták körbe. A kastélyból mára csak két szárny és egy hengeres védőtorony maradt fenn (10. ábra). Mi azonban úgy tartjuk, hogy ténylegesen is úgy épült ki, ahogy az említett ábrázoláson láthatjuk, sőt régészeti kutatások megállapításai alapján, Krešimir Regan is így tartja.

 

 

 

9. Ábra. Gorica, a kastély rajza a Status familiae Patachich könyvből.

 

 

10. Ábra. Gorica, a kastély délkeleti homlokzata.

 

 

Dubrava

 

            Dubrava kicsiny kastélya, Pregrad városkájától 6 kilométerrel délkeletebbre, a Koszteli völgyben (Kostelska dolina) található (11. ábra). Az egykor négyszárnyú kastélyból mára csak két szárnya maradt fenn, míg a homlokzatai historizáló stílusúak. A kastély jelenleg lakóépületként magántulajdonban van (12. ábra).

            A közeli Bezsánec (Bežanec) kastélyáról itt csak annyit mondunk el, hogy ennek a 18. században épített építménynek soha sem volt védelmi funkciója.

 

11. Ábra. Dubrava kastélya Pregrada településének közelében. A kastély és környékének 1861-es kataszteri térképe.

 

 

12. Ábra. Dubrava kastélya, családi otthonként.

 

 

Krapina

 

            Krapina városa, Zágrábtól 57 kilométerrel északabbra fekszik, mégpedig abban a térségben, amely a felső Duna-menti országokat kötötte össze a Földközi tenger kikötőivel, így Krapina közép Európa számára, Horvátország északi kapuját is jelentette. Eme útvonal jelentősége alakította ki Krapina városkájának múltbeli jellegzetességeit, de a közelmúltban nagy hamar átadott E-59-es sztráda is a térség tulajdonságára utal (Phyrnskog pravca - németül Pyhrnpass, az Alpok egyik fontos hágója a Passau-Wels-Graz-Maribor-Zágráb útvonalon, a délszláv vendégmunkások főként erre járnak Németországba -DJ). Az ember itteni jelenlétének nyomai a messzi múltba nyúlnak, sőt a város erődépítészetében a római civilizáció nyomai is jelen vannak.

            Krapina nevének keletkezéséről jó néhány verzió létezik. A település és vára a Krapina nevet legvalószínűbben az eredeti Krapona (Korpona) szó alapján kapta, mely a szláv „hridina-hatalmas sziklafal” jelentésű szóból eredeztethető. Ám Petar Skok nyelvész azt állítja, hogy a vár neve a ponty szóból ered, mely a horvát kajkevac nyelvjárásban, mint „krap” jelenik meg. Ennek okáról ő úgy véli, hogy a településen átfolyó számos vízfolyásban ez volt a leginkább előforduló halfajta. Talán itt érdemes azt is megjegyeznünk, hogy maga a Krapina folyó éppenséggel nem is folyik át a városon, noha sokan úgy gondolják, hanem csak a sokkal kisebb Krapinica (Krapinčica, Krapinščica) patak (esetleg folyócska). Maga a Krapina folyó, mely az Ivánscsica hegységben ered, mindössze 75 km hosszú és Konyscsina (Konjščina), Bedekovcsina (Bedekovčina) és Zlatar településen átfolyva Zapresicsnél (Zaprešič) ömlik a Szávába (annak bal partjánál). A Krapinica folyócska és jobb parti vízfolyásai a Macelj hegység déli oldalából erednek, hogy 34,7 km után, Sveti Križ Začretje település mellett, Pavlovec Zabočki falutól egy kilométerrel délebbre, a Krapina folyóba torkoljon.

            Krapina nevét legelőször egy 1193-as oklevélben említették meg, melyet Kalán pécsi püspök, a Horvát és Szlavón királyság akkori gubernátora adott ki. Ezután 1222-ben említődik meg, Zagorje vármegye székhelyeként. Nagy Lajos, magyar-horvát király, 1347-ben szabad királyi mezővárosi kiváltságokat adományozott Krapina lakósainak. A város gazdálkodott a horvátországi Zagorjén átvezető utak bevételeivel, különösen a török veszély idején, majd 1486-tól ténylegesen is Zagorja vármegye székhelyévé vált, amihez a varasdi részeket is hozzácsatolták. Mindezek okán, Krapina egyike azon ritka horvátországi városoknak, melyeket mind a múltban, mind annak utána is csak dicséretre érdemesítettek. A városban székelt 1225-ben IV. Béla ifjabb király is, aki ekkor kezdett tárgyalásokba a szpliti és a korbáviai püspökséggel Horvátország tényleges déli határairól (valójában a középkori Horvátország északi határa a spalato-i érsekség és a zágrági püspökség területének határán húzódott. A déli tartományokat kormányzó ifjabb király aligha volt rászorulva hogy „tárgyalásokat folytasson” Horvátország déli határairól, melyek egyébként akkortájt valahol a Cetina és a Neretva közti vidéken a tengerparton voltak s épp Szerbiától választották el a középkori Horvátországot. Az oklevélben gondolom a spalato-i főegyházmegyéhez tartozó korbáviai püspökség határairól lehet szó. – DJ). Ebben a városban vette feleségül Zsigmond király Cillei Borbálát, akit a nép csak fekete királynőnek nevezett. Itt ért tragikus véget 1422-ben Frangepán Erzsébet élete is, akit férje, Cillei Frigyes veszejtett el a szépséges Deszinityi Veronika (Veronika Desinić) kedvéért. Krapinában ez után is számos horvát bán székelt, akik a város várában, számos szábort is tartottak (pld. 1598; 1599; 1690; 1707.)

            Krapinának a szerepére végül is nagyon jól mutat az a legenda, hogy sokan a szlávság bölcsőjeként tekintenek rá. Itt tulajdonképpen három testvér, Cseh, Leh és Meh legendájáról van szó, mely egyike a horvát történelem legszokatlanabb legendáinak. A legendát krapinai Ljudevit Gaj terjesztette el a nép körében, aki az illír megújhodási mozgalom vezető személyisége volt. A legenda érdekessége, hogy már a dubravai levéltár 14. századi anyagában is szerepel, de a legendát átvették a lengyelek, az oroszok, a csehek és az ukránok is.

            Mese, mese, meskete, de tény, hogy Krapinában valóban létezett három vár, melyet akár a legendában említett három fivérnek is tulajdoníthatunk, ráadásul majd ugyanazon néven és majd ugyanazon helyen.

            Krapina legősibb vára, Krapina mai városa felett, egy kisebb, de sziklás dombon helyezkedett el, mégpedig a Koszteli (Kostelsko gore) és a Sztrahincsica hegység (Strahinčije gore) közötti térség legfestőibb részén. Ez a Krapinica folyócska bal partja fölötti hely nyújtotta a legjobb védelmi és ellenőrzési lehetőséget, a térségen átvezető főút fölött. A vár körül, a folyó bal parti, szűk zónájában, mintegy váraljaként fejlődött ki a mai település magja, amit a 15. században ugyancsak megerősítettek (13. ábra).

            Magát Krapina várát a történeti források, csak 1330-ban említették meg, amikor is Németújvári (Kőszegi) Péternek adományozták. Miután Krapinát településként sokkal régebbről említik, sőt még vármegyei székhelyként is, feltételezhető, hogy a mai középkori vár romjai között lelhetők fel az, azt megelőző nemzetségi megye székhelyét jelentő korábbi vár is, mely aztán királyi tulajdonba került át. Ezt a legkorábbi várat valószínűsíthetően a horvát hercegek rokonai, a frankok, az ó-horvát nemzetségfők és a Tripimirovics nemzeti király dinasztiájának tagjai is birtokukban tarthatták (mese, mese, meskete….- DJ). Tőlük vehették át az Árpád-házi magyar-horvát királyok és a házból való hercegek, majd más személyiségek, akik után egy bizonyos Farkas nevű nemes jutott a vár birtokába, akiről tudható, hogy IV. Béla hű embere volt, hogy aztán Németújvári Henrik nádoré legyen.

 

+

 

13. Ábra. Krapina S. Ortner 19. század végi felvételén.

 

 

 

14. Ábra. Krapina – Óvár – a reneszánsz palota.

            A Németújváriak után, a krapinai Óvár – már ahogy manapság nevezik – a valamivel nyugatabbra található Kosztel várának birtokosainak a tulajdona lett. Így Krapina kezdetekben királyi birtoka eztán a Cilleiek, majd a Weisspriacherek és a Kreighek tulajdonává vált, aztán a Vitovec családé, kövendi Székely Jakabé, Corvin Jánosé, Frangepán Beatrixé, Brandenburgi Györgyé, végül Keglevich II. Péteré lett, aki Krapina fölötti uralmát egy időre megosztotta Imreffy Mihállyal és kövendi Székely Lukáccsal is. Miután a Keglevichek 1610-ben megvették a krapinai és a koszteli birtok másik felét is, egyedüli tulajdonosai lettek mindkét várnak és uradalmaiknak. A krapinai Óvár birtokosa a Keglevichek után, a Lichtenberg, majd az Ottenfels-Geschwid család lett. A vár az 1775-ös földrengésben súlyos károsodásokat szenvedett, ami után végleg fel is hagyták. Az egykori vár területén a 19. században egy sétányt alakítottak ki, ugyanekkor felújították a régi reneszánsz stílusú palotát (14. ábra), mely mai is uralkodó helyet foglal el Krapina város látképében (15. ábra). A vár tulajdonosa 1900-ban személyes adományként, a krapinai vár romjait, a krapinai közigazgatási körzet elöljáróságának adományozta, mely 1953-ban, a megmaradt reneszánsz palotában kialakította Krapina városának helytörténeti múzeumát.

            Az 1994-ben végrehajtott hatalmas régészeti ásatás, feltárta a vár védelmi, lakó és szakrális építményeinek részleteit (ekkor találtak rá a várban lévő koraközépkori kápolna alapjaira is), valamint számos 12. és 13. századi kerámiára is leltek.

            Krapina középkori vára, a település fölötti hegy barlangokkal szabdalt, három-szögletalakú sziklás részén helyezkedik el (16. ábra). A vár legmagasabb pontja, egy tengerszintfeletti 270 m, relatív 90 m magas szint magasságú dombon található. A vár környéke már az ősidőkben is lakott volt, amiről egy Kr. előtti, 2. évezred végi, bronzkori (un. Urnamezős kultúrába tartozó) település maradványai is tanúskodnak. A település a legendák állításával szemben, a római korban lakatlan volt. A rómaiak nyomaira csak jóval keletebbre, az un. Mihály ároknál (Mihaljekova jarka) találtak. Krapina királyinak számító várát csak a horvátság bejövetele után, fokozatosan építették ki. Az eredeti, románkori vármagot aztán a Cilleiek bővítették ki jelentősen, akik a vár nyugati részén egy felső várat alakítottak ki, rezidenciális, szakrális és gazdasági építményekkel ellátva. Szintén a Cilliek alakították ki, a vár délnek terjedő alsó várát is. Az un. reneszánsz palotát, csak a 16. században építették fel a felső várban, mely az egykori vár-együttes egyetlen fennmaradt építménye.

 

 

15. Ábra. Krapina, a városka fölötti Óvár látképe, a képet uraló reneszánsz palotával.

 

 

 

16. Ábra. Krapina, az Óvár máig fennmaradt maradványainak rajza (K. Regan)

17. Ábra. Krapina szituációs alaprajza.

 

            A vár kinézetét a várhegy alakja határozta meg, mely szerint a vár a hegy csúcsától a hegy lábáig egy szabálytalan téglalap alakot vett fel, mely észak-dél irányban 170 m hosszú volt, míg nyugat-kelet irányban 120 m széles. A hegy legmagasabb csúcsán valószínűleg az a románkori vár mag lehetett, amelyet 1193-ban említettek meg legelőször. Ez alatt épült ki a felső vár, mely szabálytalan háromszögletes alakjával a hegy nyugati és délnyugati oldalára terjedt ki. Itt tornyok és gazdasági épületek, valamint egy kápolna maradványaira leltek. A felső vár nyugati fala mellett található a vár reneszánsz palotája. A palota a várudvar felől egyszintesnek, míg a külső fal felől háromszintesnek mutatkozik (14; 15. ábra). A palota keleti homlokzatának aljában található a vár alatti barlang bejárata, melyről Szabo azt állítja, hogy valójában eme barlangnak a megléte volt az oka annak, hogy éppen ezen a helyen jött létre a vár. Ez a barlang jelentette az összeköttetést a románkori vármaggal. A közelmúlt régészeti ásatása során, feltárták a vár hatalmas kapuépítményének a maradványait is. A szintén háromszögletű alsó vár maradványai a hegy déli, jóval alacsonyabb szintjén találhatók. Az alsó vár legalacsonyabb, nyugati részén találtak rá az egész vár-együttes főkapujára. A kaput egy hatalmas védelmi építmény oltalmazta, melyről a feltárója, Željko Tomičić azt tartja, hogy valamiféle barbakán szerepe volt. A kaputól délnek tartó védőfal egy sziklatömbhöz csatlakozott, melyen valószínűleg a vár délkeleti saroktornya volt megtalálható. A toronynak ma már csak jelentéktelen maradványai vannak (16; 17; 18. ábra).

 

18. Ábra. Krapina, a vár helyszínrajza Gj. Szabo könyvéből.

 

 

Krapina - Novi vára

 

            Novi középkori várának maradványai a Krapinica folyó jobb partján, a krapinai ferences kolostor fölött, a Joszipovac-nak nevezett meredek hegyen találhatók. Krapina történetének régebbi leírói, ezt az erősséget Pszár-nak (Psar, a helynév, beszélő név. Kb. Eb-őrzőnek lehetne nevezni. A ford.), vagy Vrbovec-nek (?Orbóc?), sőt Jordan Kristóf is így (Psariewo) nevezte 1745-ben, és egy névtelen ferences rendi szerzetes is a 18. század végén (arx Psary, modo Urböcz), majd Ljudevit Gaj 1826-ban (Schloss Psary oder Urböcz).

            Novi várát a történeti források 1458-ban említették meg először, amikor is Corvin Mátyás király, Vitovec Jánosnak adományozta Novit (novum castrum ex opposito castri Castri Crapina fundatum). Novi várának ekkoriban ugyanazok voltak a birtokosai, mint a krapinai Óvárnak. Az adománylevélből, illetve abból, hogy Vitovecek örökölték a Cilleiek minden jószágát feltételezhető, hogy ők is építették. Miután 1707-ben felépítették a hegynek is nevet adó Szt. József kápolnát, Novi vára végleg eltűnt. A vár legrégebbi képi ábrázolása a 18. századból maradt fenn, mégpedig a hegyaljai ferences kolostortemplom Szt. József oltárának antependiumán. A képen a Szt. József kápolna harangtornyától jobbra ábrázolják az egykori vár romjait, mely alapján a várat, egy a környék fölött domináló földhalmon ábrázolják. Novi maradványainak ábrázolása, egy Krapináról 1815. után készült látképen is megfigyelhető.

            A fentiek alapján, Novi vára egy tengerszint feletti, 234 méter, relatív 54 méter magasságú hegyen volt megtalálható. A vár ovális alakú volt megközelítőleg 30 méteres átmérővel. A vár falait a domb csúcsára építették. A dombtető platójának nyugati szélén, máig fennmaradt a kőből épített, ovális védőfal egy 25 méteres szakasza. A 20. század elején ez a fal még kb. 1,30 méter magasan állt, helyenként 1,90 méter vastagságot is elérve. Ezek a maradványok manapság jóval kisebbek és dús vegetációval fedettek. A vár maradványainak képe, egy 1899-es fényképen maradt fent (19. ábra), mely egyébként a ferences kolostort ábrázolja. A fénykép Stjepan Ortner könyvében található. A várat megkutató Željko Tomičić és Ratko Vučetić úgy tartja, hogy a vár eredetileg egy sokszög alaprajzú lakótoronyból állt, melyet utólag egy védőárokkal és paliszáddal erősítettek meg.

 

 

19. Ábra. A krapinai Novi vár alatti ferences kolostor 19. század végi fényképe (S. Ortner) melyen még láthatók Novi (Pszar, vagy Orbóc/Vrbovec) vár tornyainak maradványai.

 

Sabác vára (grad Šabac)

 

            A mára teljesen eltűnt sabáci kastélyt, a Sabácnak (Šabac) nevezett hegyen építették fel, amit annak előtte neveztek Veternica-nak és Bobovje-nek is (mindkét helynév beszélő név: veternica-széljárta; bobovje-bogyós termésű bokrokkal borított, a ford.). A kastélyt Keglevich II. Péter építette 1490 körül (a dátum eredetiben 1940. így a vár építésének ideje karaktercserét feltételezve 1490. A ford.), hogy a krapinai-koszteli uradalmuk eme részének székhelye legyen. Az 1573-as parasztfelkelés alatt, a kastélyt kifosztották, és tönkre tették, ám hamarosan újjáépítették. A kastélyt 1581-ben Ungnádi Kristóf is lerombolta és az erről készül jelentésében szerepelt a kastély először Sabác név alatt (fortalicum Sabacz). A kastélyt ezután már nem újították fel, mivel 1598-tól csak Sabác földjeiről tettek említést. A kastély egykori kinézetéről csak a régészeti feltárások adhatnak némi adatot, mivel jelenleg a hegy felszíne fölött semmi maradványa sincs. Az adatok alapján feltételezhető, hogy a várat a hegy szűk fennsíkján építették fel, melynek tengerszint feletti magassága megközelítőleg 300 métert, míg a relatív magassága kb. 120 métert, tesz ki. Az biztos, hogy a vár helyéről szinte az egész krapinai vidék belátható. Maga a kastély egyébként a fennsík déli, 304 méter magas pontján feküdt. Vjekoslav Klaić leírásából tudható, hogy a kastélyt egy védőárok övezte, melyen keresztül egy felvonóhíd ívelt át. Azt is tudjuk, hogy a váron kívül egy sörfőző épület is állt.

 

            A közelmúltban magunk is felkerestük Krapina városát és megállapítottuk, hogy a krapinai Óvár alapját képező várhegyet, egy alagúttal törték át az erre elhaladó autópálya számára. Az is kiderült, hogy a reneszánsz palotán kívül, a várnak szinte egyetlen részét sem lehet beazonosítani. Pszár, vagy Novi várát, illetve Sabac várkastélyának a helyét meg sem próbáltuk felkeresni, mivel maguk a krapinai polgárok sem tudtak róluk semmi, ami arra utal, hogy szinte nyomuk sincs.

 

 

 

Szerző: Branko Nadilo

Megjelent: a „Građevinar” folyóirat 2003/55. évfolyamának 10. számában.

Fordította: Szatanek.jozsef@chello.hu 2006. 02. 15.