Védelmi építmények a Krndija hegység északi lejtőin

Raholca vára (Orahovica, Ružica grad)

Szlavónia egyik legismertebb, s egyben valószínűleg a legnagyobb és legtöbbet emlegetett vára, mindenképpen Raholca, amit a helyiek zöme a körükben meghonosodott Ruzsica (Ružica) várként ismer. Raholca vára egyébként a kontinentális Horvátországban is az egyik legnagyobbnak számít. A vár a Krndija hegység erdőkkel borított északi lejtőén található, nem messze attól a helytől, ahol ez a szlavóniai hegység a szomszédos Papuk hegységbe csatlakozik. Raholca vára Orahovica településétől délebbre, egy a Duzluk és a kornyékén kialakított kirándulóhely és mesterséges tó fölötti hegyen fekszik.

Feltehető, hogy Raholca birtokát legelőször, mint „possesio Aszuagy” említették meg 1228-ben, mely így királyi birtokként Körös vármegyéhez tartozott. Utóbb az Oszuvácski (Eszéki?) nemzetség leszármazottjai bírták, akik rokonságba álltak a Velykei Békeffyekkel. Ám nem sokkal ezután a birtokot Raholcza-ként, vagy Raholza-ként említik és nevezik meg, majd Rahowcza-ként, Rahocia-ként és Rosonz-ként. Egészen biztos, hogy Orahovica település és Ruzsica vár mai nevei, a középkori nevek torzításából jöttek létre. Ámbár a néveredet másként is magyarázható, ugyanis sokan úgy vélik, hogy a Ruzsica név, népi névadáson alapul. Ezt könnyű elképzelni, noha az etimológiai szempontokból meglehetősen hálátlan feladat azt eldönteni, hogy amikor mindkét elnevezés használatos, melyik is jött át az egyikből a másikba.

Orahovica nevével ugyanez a probléma, hiszen sokan a horvát „orah-dió” szóval próbálják rokonítani, mint ahogy a Ruzsica nevet a ruža-rózsa névvel. Mindezek ellenére, Tomislav Đurić is megemlít egy legendát, a „Srednjovjekovni gradovi slavonskog gorja” (Középkori várak a szlavóniai hegységekben) című művében a népi névadással kapcsolatban. Állítólag, abban az időben, amikor a pannóniai horvátok a törökök ellen harcoltak, az egyik csatában a szépséges Ruzsica apja és bátyja is odaveszett. Hogy népét megvédje, úgy döntött, hogy leendő férjét és oltalmazóját az alattvalóiból, egy lovagi tornán fogja kiválasztani. Ezen a jelentős tornán a szlávok mellett frank lovagok is részt vettek, ám mindegyiküket egy Ulrik nevű gót vitéz győzte le. Ezt Ruzsica kisasszony nem bírta elviselni és kétségbeesésében, hogy népét egy idegennek kell megmentenie, egy szakadékba vetette magát. Hamarosan az egész vidéken, Ruzsica kisasszony vérére emlékeztető, vöröslő rózsabokrok nőttek ki és a vár innen kapta a nevét. Orahovica város internetes honlapján más legendák is találhatók. Az egyik a már említettel azonos, csak itt nem gót, hanem frank vitézről esik szó és Ruzsica kisasszony nem ölte meg magát, hanem teljesítette ígéretét. A másik mesében Ruzsica egy vízi-tündér alakjában jelenik meg, aki tündérpajtásaival meg akarta akadályozni a vár felépítését, de a haja beleakadt egy sűrű hálóba és hálóstul a vár alapjaiba falazták be. A harmadik mesében Ruzsica egy gonosz úrnő szerepében jelenik meg, aki kegyetlen elnyomás alatt tartotta az alattvalóit, egyetlen szőkefürtű szeretője mutatta meg neki, azt a vén diófát, mely körül vadrózsák nőttek, minden águkon virággal. Az úrnőnek úgy megtetszett ez a hely, hogy ide építette fel, OrahovicánakRuzsicának nevezett kastélyát.

Raholca első ismert birtokosa Kont II. Miklós volt, aki meglehetősen szokatlan módon jutott a birtokhoz, de ez jellemző volt a korabeli szlavón és magyar-horvát királyság történetére. Történt, hogy a német nemesi családból származó Németújvári „Nagy” III. Henrik - akit e sorozatunkban meglehetősen gyakran megemlítünk - fia a Hercegnek is nevezett Péter, a nagyhatalmú Babonics János leányát vette feleségül. A Németújváriak és a Babonicsok úgy különben és kölcsönösen nagy perpatvarban álltak egymással. A házasságot, Károly Róbert király (1301-1342.) iránt érzett közös gyűlöletük hozta össze.

Ez a németújvári Herceg Péter, nagy ellensége volt Tóth Lőrinc királyi zászlótartónak (aki egyébként Raholca első ismert tulajdonosának az apja volt), ennek okán ott ártott neki ahol tudott. Herceg Péternek, az által okozott sérelmekért 250 márkányi ezüstöt kellett volna fizetnie Tóth Lőrincnek. Mivelhogy nem tudott fizetni, ezért kezesként apósa, Babonics János zálogosította el 1328-ban a saját tulajdonát képező Zríny várát és birtokát Tóth Lőrincnek. Tekintettel arra, hogy Herceg Péter továbbra sem fizetett, Zríny véglegesen Tóth Lőrinc tulajdona lett. Azonban 1347-ben, amikor Zrínyt már Tóth Lőrinci fia, Kont II. Miklós bírta, Nagy Lajos király felajánlotta Zríny váráért cserébe, az ekkoriban még királyi tulajdonban lévő Raholca birtokát. A cserével a Kont család lett Raholca első ismert birtokosa. A király eztán Zríny várát és birtokát, a bribiri Subics György ispánnak ajándékozta, akinek utódjai eme új birtokukról, Zrínyieknek kezdték nevezni magukat.

Néhányan azt is megemlítik, hogy Raholca egy időben a Garaiak tulajdonában is volt, de ez nem több mint feltételezés. Tudniillik, Kont II. Miklós (Szabo úgy véli, hogy a család neve a Grubišno Polje közeli Kontovac faluhoz köthető), az Újlaki família, így a dicső Újlaki IV. Miklós ősapja volt. Újlaki IV. Miklós apja és unokaöccse macsói bánok voltak, míg maga IV. Miklós amellett, hogy macsói bán is volt, viselte a Bosznia királya címet is. Az Újlakiak Raholca mellett, hatalmas javakkal bírtak Szlavóniában és Magyarországon is. Noha Raholca várát először már 1357-ben megemlítették, teljesen biztosnak tűnik, hogy a ma látható várat valójában Újlaki IV. Miklós építette. Itt kell azt is elmondanunk, hogy a várnak a törökök bejövetele előtt egy rövid időszakban, csakugyan különös és szokatlan tulajdonosai is voltak.

Mi úgy véljük, hogy Raholca vára a mezővárosával együtt, mindig is jelentős politikai és katonai szerepet játszott, különösen Újlaki Miklós fia, a nagyhatalmú Újlaki Lőrinc idejében. Újlaki Lőrinc 1493-ban kölcsönös örökösödési szerződést kötött Zápolya János magyar nádorral. Ez a szerződés kifejezetten Jagelló II. Ulászló király ellen irányult, mivel a fennálló törvények szerint, a fiúörökös nélküli családok birtoka a királyra szállt volna. A király ezért háborút indított Újlaki Lőrinc ellen. A királyis sereget bélteki Drágffy Bertold erdélyi vajda vezette. Mielőtt a királyi csapatok elfoglalták volna Újlak várát, Lőrinc Raholcába szökött, ám 1495-ben Raholcát is elfoglalták, mégpedig Branikovics György szerb despota vezetésével, aki össze sem vethető az őt megelőző sokkal híresebb Branikovics Györggyel. Ám Újlaki Lőrinc még idejében megszökött. A király és Újlaki között közvetítőként fellépő Zápolya Jánosnak köszönhetően, Újlaki Lőrinc visszakapta Raholca várát, ami 1524-es haláláig a tulajdonában is maradt.

Miután Újlaki Lőrincnek nem volt fiúörököse, második felesége, Bakóczy (Bakics) Magdolna, másodszor is férjhez ment, mégpedig Marót várának (a vár a mai Szerbiához tartozó, dél szerémi település közepén volt, a Sztudva folyónak a Boszut-Báza folyói torkolatában) elvetemült és rosszhírű urához, Móré Fülöp pécsi püspök fivéréhez, Móré Lászlóhoz. Ez a szokatlan sorsú szlavón nemes (Móré László) csakugyan rászolgált arra, hogy pár sorban megemlékezzünk róla.

Mindenek előtt le kell szögeznünk, hogy Móré László csalással jutott Újlaki Lőrinc minden birtokához. Ezért hosszantartó pereskedésbe került Zápolya örököseivel, melyből végül is szerencsésen keveredett ki, ugyanis Újlaki Lőrinc mind szlavóniai birtokát ő kapta meg, míg Lőrinc magyarországi birtokai a királyi kincstárra szálltak. Az 1526-os mohácsi csata, majd Zápolya János és Habsburg Ferdinánd közti dinasztikus háború után, Móré László Ferdinánd pártjára állt. A trónharcok ideje alatt, a szlavón nemesség kölcsönösen rettenetes pusztítást hajtottak végre egymás birtokain, de Móré még közülük is kiemelkedett kegyetlenségével, annyira, hogy azt nem csak Zápolya, hanem Ferdinánd is zokon vette. Ezért Zápolya serege először a magyarországi Palota várában fogta ostrom alá Mórét, aki a lángba borult falakon leereszkedve sikeresen Raholca várába szökött. Zápolya serege utána sietett és ostrom alá fogta Raholca várát, majd a falak részbeni romba döntése után el is foglalták azt. Ám Mórénak innen is sikerült megszöknie, így az ostromlóknak csak az egyik fiát és az egyik leányát sikerült rabságba vetniük.

Móré azonban nem sokkal ezután visszatérhetett Raholcára, amit a győzedelmeskedő Ferdinánd pártiaknak köszönhetett. Azt is tudjuk, hogy 1536-ban, amikor a Dilj hegység őrzésével megbízott viszálykodó horvát sereg, a törökök Bród elfoglalására indított erős támadása miatt Nekcse és Raholca irányába menekült, a menekülőket üldöző, akkor még bég rangot viselő Jajapasics Mehmed pasa, ostrom alá fogta Raholca várát is, amit sikerült Móré katonáinak megvédenie. Ekkoriban Móré László, Ferdinánd egyik könnyű lovascsapatának a parancsnoka volt, de sorsát nem kerülhette el. Miután 1542-ben Tardics Murát bég meglepetésszerűen elfoglalta Raholca várát, Mórének megint csak sikerült megszöknie, de egy török akandzsi (könnyűlovas) csapatnak sikerült őt a Dráva mentén utolérnie, ahol rabságba ejtették, majd Isztambulba szállították. Móré László isztambuli fogságában török hitre tért, így az egyik fia, még a Török Császárság kapudán pasájává (tengernagy) is válhatott.

A török hódítással, Raholca, illetve Orahovica szinte összes horvát település eltűnt, a helyükre aztán vlachok (rácok) települtek. Az 1545-ös esztendőtől, Raholca valamiféle kadilukká vált számos katonával, sőt Evlija Cselebi török utazó leírása szerint egy kisebb, de gazdag szandzsáknak felelt meg, a maga 15 zaimet (szpáhi birtok) és 100 tímár (bérlemény) birtokával. A császári adóbevétel más terhekkel együtt, 700.000 akcsét tett ki, sőt ezzel egy időben, 5.000 főnyi szandzsák bégi katonaságot is ki tudott állítani. Ám Cselebi leírását csak a keleti túlzások figyelembevételével lehet elfogadni, ezért az adatai meglehetősen bizonytalanok. Leibacher Gerog körösi kapitány, 1597-ben kifosztotta és felperzselte Raholca környékét, sőt 1606-ban a közeli Athyina (Voćin) alatt kétszer is vereséget mért a raholcai törökökre. A nagy török háborúk idején (1683-1699.), Fanduk pasa 3000 katonája élén megpróbálta visszafoglalni Verőce várát, de támadását valójában már Raholca alatt meg is állították. Eszék 1687-es, Hans Dünewald általi felszabadítása után, a horvát lovasságot parancsnokló Makár János vezetésével teljesen feldúlták Raholca környékét is. Az 1690-es nagy török ellentámadás során, Husszein pasa egy rövid időre elfoglalta Raholca várát, ám hamarosan fel kellett hagynia azt.

Ezután a vár és a birtok irányítását az udvari kamara vette át, amivel Orehóczy István (ő a Körös vármegyei Orahovc/Orehovec, Kustyer/Gušćerovac, Gergelyfalva/Gregurevec és Kis Kemlék/Mali Kalnik birtokainak is tulajdonosa volt) is megpróbálkozott de sikertelenül, ugyanis nem sikerült bebizonyítania neki, hogy Raholca ősi birtokának egy része a családjának leszármazottjait illeti.

Az újonnan megalapított raholcai (ettől kezdve orahovicai) uradalom egyik részét de Cordua et Alagon Gáspár kapta adományba, a másik részét pedig Fleischmann báró. Ezzel két birtok székhely is létrejött, az egyik Orahovicában volt, a másik Fericsánciban (Feričanci). Az 1742-es esztendőben, mindkét birtokrészt báró Pejácsevich (Pejačević) vette meg. Tőle a birtokot Mihalovich Demeter vette át, akinek utódjai aztán 176 évig bírták a birtokot és a mai Orahovica kisvárosában egy kúriát is építettek. Mi úgy véljük, hogy az 1763-ig pravoszláv hitű, még Mihaljovicsnak nevezett család a nemesi címét 1716-ban kapta meg. A család felemelkedése a katolikus hitre való áttérésük után következett be, amit családi kapcsolataik is ösztönöztek. Az orahovicai birtok és ezzel Raholca ősi vára, mely időközben teljesen romba dőlt, utolsó Mihalovich családbeli tulajdonosa Antal lett, akit az utolsó horvát bánként is említenek a krónikák. Mihalovich Antal a báni tisztséget 1917-1919-ig viselte. Az orahovicai-fericsánci birtok legutolsó magántulajdonosa Gutmann báró volt.

A megkerülhetetlen Gjuro Szabo részletesen is leírta Raholca várának romjait, melyről azt állította, hogy a vár egyfajta szintézise egy középkori várnak-várkastélynak-kastélynak. A részletes leírásában kiemelte, hogy a várba bemenni akkoriban egy félig romba dőlt tornyon keresztül lehetett, jóllehet a vár egykori bejárata valamivel délebbre volt, amihez egy, a kaputorony első emeletére vezető, fából készült hídon lehetett jutni. A látogató így egy hatalmas külső várba juthatott, melynek jobb oldalán egy bordaíves, utólag dongaboltozattal ellátott, de akkorra már beomlott boltozatú kápolna volt. A vár lakófunkcióval ellátott részébe a kápolna melletti kapun keresztül lehetett bemenni. A lakórészt az idők során alapjaiban átalakították. Ezt a hatalmas palotaépületet, utólag egy sarkantyúval látták el. Az egykor nagykiterjedésű liget felé néző sarkantyú vastagsága 9 métert tesz ki, melynek éle a várható támadás irányába néz. A várnak ezt a részét egy félköríves fallal is megerősítették, mely egy nagy és mély árok felett állt. E fal elé, az egykori árok helyén, egy 11 lőréses rondellát is készítettek, melyből a magasabban fekvő területet lehetet tűz alatt tartani (1. ábra). Az egész várat erős védőfal övezte, melynek számos torony támaszkodott. A várat tört kövekből építették, míg a déli félköríves rondella felső részét téglából alakították ki. Szabo megállapításai szerint a várban, szinte annak minden részében, ma már megállapíthatatlan rendeltetésű, faragott kőkonzolok is találhatók.

1. Ábra. Raholca, a vár 2005. 10 havi állapotának alaprajza Gj. Szabo alapján, valamint a cikk eredeti alaprajza.

Az 1702-es esztendőből származó leírás szerint, a vár már teljesen elromosodott. Ekkoriban a külső vár három helyisége még fedél alatt volt, míg a felső várban csak a pincék maradtak épen. A kápolnának még állt a mennyzete, ám a vár számos egyéb épülete és a külső vár teljesen romba dőlt, sőt mára nyomuk sem maradt.

Mindezek okán, ma már nagyon nehéz rekonstruálni a vár egykori kinézetét, melynek falait számos toronnyal, bástyával és erős, lőréses védőfalakkal erősítették (2. ábra). Ennek ellenére, az újabb kutatások alapján, részben kiegészíthető Szabo leírása. Így megállapítható, hogy ez a hatalmas vár valójában két részből áll, és hogy kettős falrendszer övezte. A várat egy magas, ötszögletű torony dominálta (mely valószínűleg lakótorony volt), míg az aljában elnyúló szabályos téglalapnak, egy hatalmas várkápolna támaszkodott. A váron a gótika és a 15. századi reneszánsz stílusjegyei is felismerhető, ami leginkább az utólag kialakított, tüzérség elhelyezésére szolgáló építményeken figyelhető meg. Ezek olyan erődszerű építmények voltak, melyek normális fejlődése a török hódítás előrehaladtával megszakadt.

A II. világháborútól kezdve, a váron számos régészeti kutatást és állagmegóvási munkát hajtotta végre. Ezek alapján úgy véljük, megbízhatóan el tudjuk készíteni a vár egykori kinézetének rekonstrukcióját. Azonban a vár értéktelen részének tekintett kápolnán, csak kisebb állagmegóvási, műemlékvédelmi beavatkozást hajtottak végre. A kápolna egy teljesen kőből épített, 18,80 méter hosszú és 7,20 méter széles, egyhajós építmény volt. Annak ellenére, hogy a vár felújítása félúton megállt, Raholca romjai ellenállhatatlan vonzást gyakorolnak a turistákra. Számunkra érthetetlen, hogy miért álltak le a felújítási munkálatok. A váron mindenképpen nagyobb állagmegóvási és műemlékvédelmi beavatkozást kellene végrehajtani, már csak azért is, hogy a további romlását megakadályozzák. Sőt mi több, a munkálatok tárgyaként egy nagyobb rekonstrukció is elképzelhető lenne. Tény, hogy azok a várak az érdekesebbek, melyeket alapjaikig feltárták, majd állagmegóvást és rekonstrukciós kiegészítéseket végeztek rajtuk, amivel a maradványaik is értelmezhetőbbé váltak. E nélkül ugyanis mindegyik vár egyformán és visszavonhatatlanul örökre tönkremegy.

2. Ábra. Raholca, a vár egykori kinézetének rekonstrukciós kísérlete (R. D. Devlić).

3. Ábra. Raholca, a vár látképe Duzluk falu irányából.

4. Kép. Raholca, a vár déli részének légi felvétele, a háttérben Duzluk falu és Orahovica települése látható.

5. Ábra. Raholca, a palota északkeleti sarka a kápolna mellől.

Raholca titokzatos Óvára (Stari grad)

Raholca várától egy órányi járásra, a Krndija hegység meredek magaslatai felé, a hegység Kapavac-nak nevezett legmagasabb csúcsának közelében találhatók Óvár titokzatos várának helyenként nagyobb tömegű, hosszan elnyúló falai. Erről a várról jóformán semmit sem tudunk, csak azt, hogy Raholca váránál jóval régebbi lehet, amit a falazás módjából lehet megállapítani, továbbá abból, hogy a vár alakját, az alapját képező kőszál szikláinak formájához idomították, valamint abból, hogy hiányoznak a kor igényeinek megfelelő lakóépületeknek bármilyen nyomai. E kora középkori várnak ezért, valószínűleg kizárólag katonai funkciója lehetett. Ám a korban megszokott védőtornyok is hiányoznak, ami arról tanúskodik, hogy a vár leginkább egy mentsvárként (refugium) szolgált. Hogy s mint volt azt ma már nem lehet megállapítani, de a fennmaradt maradványok és Gj. Szabo alaprajza alapján megállapítható, hogy a vár, ahogy Raholca vára is, észak-dél irányban nyújtózik (6. ábra), továbbá, hogy négy részre tagolódik, valamint, hogy minden oldalán különösen megerősített támpillérek találhatók, amivel a falak adta védelmet tették hatékonyabbá (7. ábra). A fennmaradt maradványok építési módja alapján, a várat a 13. század végén, vagy a 14. század elején építették fel. (2005. 10. 09-én jómagam is felkerestem a várat, melyről Szabo alaprajzát felhasználva az alábbi vázlatot készítettem. A tapasztalataim alapján az a véleményem, hogy nagyságra a mecseknádasdi „Réka” várhoz lehet mérni, ráadásul szerintem, a maradványok, illetve a terepalakulatok alapján, a vár északi felében egy erős, feltehetően kerek torony állhatott, mely előtt egy kettős sánc is megfigyelhető. A vár déli részén található sziklaképződmények, akár a Nógrád megyei Drégely vár sziklabejáratához hasonló feladatot láthattak el. Hogy még nagyobb legyen Drégely várához a hasonlóság (a méretektől eltekintve), a vár keleti felén egy külső vár kialakítására alkalmas terasz figyelhető meg. A ford.)

6. Ábra. Raholca Óvár Szabo-féle alaprajza 2005. októberi bejáráson tapasztaltak kiegészítéseivel. 7. Ábra. A szépen kivételezett támpillérek egyike a vár nyugati oldalán.

Jóllehet néhány kutatót zavarba hoz az a tény, hogy egy viszonylag kis területen belül, két hatalmas vár is található, szerintünk a valóság az, hogy Raholca várának kezdeti említései (pld. 1330.), valójában a raholcai Óvárra vonatkoznak, továbbá, ahogy azt már említettük, szerintünk Raholca várát a 15. században, Újlaki IV. Miklós építette fel, mivel ilyen nagy és fényűző várat csak olyan építhetett, akinek hatalmas birtokai voltak, ennek pedig szerintünk, egy bosnyák király éppen megfelelt. Az is tény, hogy az újonnan felépített raholcai vár alatt, szinte azonnal egy mezővárost is felépítettek, amit pedig először, 1471-ben említettek meg.

A fentiek alapján, valójában három Raholca is létezett, melyek a Krndija hegység mélyéből, fokozatosan a hegység lábánál található síkság irányába húzódtak le. Így az első Raholca, magasan az erdőkkel borított mai Óvár helyén jött létre (melynek szerepe a tatárok elleni védelem lehetett, legalábbis, ahogy Mária Terézia egyik oklevelében említik), a másik Raholca a mai Duzluk falu felett épült fel, míg a harmadik Raholca, a mai Orahovicának nevezett település helyén, Raholca várától 3 kilométerrel északabbra alakult ki.

A mai Orahovica, egy festői kisváros a Krndija hegység északi lábainál, a maga 4.000 lakosával és fejlett mezőgazdaságával, fa- és építőanyag iparával. A térség turisztikai szempontokból is igen érdekes, mivel nagyon fejlett a turisztikai, a vadászati és a számos környékbeli tó miatt, a horgászati infrastruktúrája. Az attraktív Raholca várán kívül, számos turistát vonz a pravoszláv Szt. Miklós kolostor-együttes is, amit egy feltehetően Ágoston rendi, régebbi kolostor és templomának alapjain építettek újjá.

Mindezek ellenére, azt is el kell mondanunk, többszöri látogatásunk alkalmával sem sikerült felkeresnünk Óvár romjait. Egyszer az időjárás akadályozott meg bennünket, másodszori alkalommal teljesen eltévedtünk a turistajelzések teljes hiánya miatt. Harmadszor a minden útikönyvben szereplő, a Kapavac-i adótoronyhoz vezető makadámos úton kíséreltük meg felkeresni a vár romjait, de az út egyik kereszteződésében található egyetlen útirányt jelző nyíl után, semmiféle további turistajelzést sem találtunk. Az Óvár romjairól általunk olvasott összes leírás megemlíti, hogy a várhoz jelzett turistaút vezet. Ez lehet, hogy a múltban így volt, vagy a jövőben így lesz, de bejárási kísérleteink során ez nem így volt. (Ez nem fedi a valóságot. Ugyanis az említett makadámos úton 2400 méter után, egy viszonylag észrevehetetlen jelzéstől indul a várhoz egy jól (piros körrel) jelzett turistaút, amin kb. 15 percnyit, kell mennünk először lefelé, majd felfelé, míg a vár déli részén található sziklákhoz nem érünk. A vár romjai ezután meglepetésszerű benyomást keltenek. A ford.) Így mi csak azt a tényt tudtuk konstatálni, hogy a környék egyike azon vidékeknek, amelyről kiemelten sok panaszt tesznek a horvát turistaegyesület felé, mivel a turistajelzéseket, viselő fákat épp úgy kivágják, mint az összes többit, sőt nem ritkán szándékosan teszik ezt meg. Ebből kifolyólag, jó néhány bolyongással eltöltött óra után a Krndija csúcsai és a Kapavac-i hegycsúcs között, azt kellett megállapítanunk, hogy Óvár titokzatos romjai, előttünk továbbra is rejtve maradtak.

Nekcsevár (Našički grad-Bedemgrad)

A Krndija hegység erdőkkel borított északi lejtőin, Našica (Nekcse) településétől kb. 20 kilométerrel délnyugatabbra, Gradac falu közelében, egy kb. 407 méter magas hegyen találhatók Nekcse (Bedemrad) középkori várának romjai. Ezen a szelíden hullámzó dombos tájékon, már a római korban egy nagyjelentőségű katonai út vezetett keresztül, mely a szávai és a drávai területeket kötötte össze. . Ezt az utat, még a középkorban (1367-ben) is, „Neckce-n átvezető nagy útként” (Magna via) említették meg. Nekcsét (Našice) ezen a néven, úgy különben 1229-ben és 1310-ben, birtoknévként, 1403-ban mezővárosként, majd 1408-ban „település körzetként” említették meg. Ezen a vidéken, már a kora középkorban sűrűn keveredtek a magyar és horvát őslakosok. A környék legrégebbi birtokosai, a nemes Aba nembeli Kán család tagjai voltak, akiknek a birtokai leginkább Baranya vármegyében voltak megtalálhatók. Nekcse és környéke ekkoriban a pécsi püspökséghez tartozott.

Nekcse várának helyét a kutatók évekig magán Našice településén keresték, ahol persze nem találták meg. Az utóbbi évek kutatásai azonban azt állapították meg, hogy nagy valószínűleg a mai Bedemgrad romjai lehetnek azonosak az ősi Nekchevárral, amit 1396-ban, mint castrum említettek meg először.

8. Ábra. A Našica melletti Szt. Márton templom. A templomosok egykori rendháza, a templomtól balra található tereplépcső alatt rejtőzhet.

Azt tudjuk, hogy az Aba-Kán nembeli Gyula hatalmas birtokainak itteni részét, 1221. és 1230. között, a templomos lovagoknak ajándékozta a Szentföldön a kereszténységért folytatott harcainak jutalmául. A templomos ezek után, az itteni birtokukon felépítették a Szt. Mártonnak szentelt templomukat, annak a harcos szentnek, akit a templomosok különösen tiszteltek. Szinte csoda, hogy ez a szép és kicsiny templom máig fennmaradt, mely egyetlen emléke a templomosok horvátországi építményeinek korai szakaszának (8. ábra). A templom, kora gót stílusú, míg a valószínűleg mellette egykor megtalálható templomos rendháznak mára nyoma sincs. (Szerintem az egykori rendház maradványai, a templomocska északi részén található, kb. 1 méter magasságú tereplépcső alatt találhatók. A ford.). A közelmúlt régészeti kutatásai során, a templom nyugati homlokzati nyílásának parapetjében, egy szépen faragott templomos címert találtak. Kán nembeli Gyula utóbb szlavón bán lett, ám lázadása miatt, a javait a király kisajátította és itteni birtokát egyik rokonának, Aba I. Demeternek ajándékozta. Károly Róbertnek a magyar-horvát trónra kerülését elősegítő katonai szolgálataiért, a király Aba II. Sándornak jutatta az 1312-ben feloszlatott (a világon soha sem zajlott olyan per, ami alapjaiban ennyire megrengette volna az Egyházat) templomos lovagrend mindazon nekcsei birtokait, melyek annak előtte is az Aba család tulajdonában voltak. Károly Róbert az 1312-es adománylevelében azt is engedélyezte Aba II. Sándornak, hogy egy várat építhessen fel szentmártoni birtokán. Azonban Aba II. Sándor nem sietett a vár felépítésével, mivel nem volt biztos abban, hogy meddig fogja birtokolni a templomosok egykori birtokát. És valóban, Károly Róbertnek a pápa utasítására, már 1315-ben át kellett engednie az általa elvett templomos birtokokat, a templomosok helyébe lépő, Keresztelő Szt. János jeruzsálemi lovagrendnek, akiket Magyarországon ispotályosoknak, vagy johannitáknak, Horvátországban hoszpitalci-nak, vagy ivanovci-nak neveztek. A johanniták azonban nem akartak pereskedésbe keveredni Aba II. Sándorral, így a szentmártoni birtokukat, egy jelképes éves összegért átengedték neki.

Hogy mikor is építették fel Nekchevárát, azt az építési módja alapján lehet megállapítani, ugyanis az ismert, hogy a ferencesek Szt. Mártonnak szentelt nekcsei kolostorát 1300. körül építették fel és Nekchevárát is hasonló stílusban, építették ki, és az is valószínűsíthető, hogy azokkal a templomosok által behozott építészekkel végeztették el a munkálatokat, akiket a johanniták is alkalmazásba vettek. Erre jó példa Nekchevár kaputoronyként is használt lakótornya (mely a vár egyetlen viszonylag jól fennmaradt része), melynek teljes magasságában olyan, számszeríjhoz való lőrései vannak, amilyenek a Szentföldön megszokottak voltak, jóllehet ez a lőrésforma csak jóval később jelent meg a középkori Horvátországban. Annak ellenre, hogy ez a kaputorony, vagy lakótorony durva kövekből épült, a sarkait szépen faragott kövekkel erősítették (armírozták). Az egyéb építészeti részletekből látható, hogy a torony gótikus stílusban épült fel. Hogy a vár a középkorban egy kastélyként (itt értsd, hogy szabályos alaprajzú várként) funkcionált, azt a várat övező erőteljes védőfalak bizonyítják, melyek sarkain valószínűleg más védőtornyok is megtalálhatók voltak. Ez alapján ténynek tűnik, hogy a kastélyban, a tulajdonos nemesi család tagjain kívül, helyőrség is tartózkodott. A maradványok alapján mi úgy véljük, hogy az Abák a várukat az ősi úthoz legközelebb eső, azon a legalkalmasabb helyen építették fel, ahonnan messze belátható volt a Dráva mente vidéke. A vár ezen kívül a Ljeszkovicának nevezett templomos birtokhoz is közel esett, melynek területe bővelkedett a szőlőültetvényekben, szántókban, rétekben és erdőségekben. A várnak pótlólagos védelmet nyújtott az is, hogy dús erdők és sziklás hegyek között feküdt.

A nekcsei vár és a település további sorsára az a tény is erősen kihatott, hogy a Zsigmond király trónra lépése következtében kialakult polgárháborúban, a birtok tulajdonosa Nápolyi László pártjára állt. Ezért a birtokot és várát elkobozták, majd Zsigmond király a Lackffyaknak ajándékozta, akik azonban nagyon gyorsan továbbadták a Garai családnak. Nekcse az egész 15. század folyamán a Garaiak birtokában volt. Az utolsó Garai halálával, egy időre Mátyás király tulajdonába került, majd tőle 1506-ban Újlaki Lőrinc vette át.

Nekcse környékén a törökök még abban az időben pusztítottak először, amikor Nekcse vára a Garaiak tulajdonában volt. Ez Zsigmond királynak az 1396-os nikápolyi csatavesztése után következett be. Nekcse környékét, ezután Nagy Szulejmán szultánnak a kőszegi sikertelen ostromból hazatérő katonái pusztították el, ám Nekcse várat (Bedemgrad) ekkor még nem tudták elfoglalni. Ugyancsak sikertelenül próbálkoztak a vár elfoglalásával Jajapasics Mehmed bég csapatai is, ám Buda 1541-es elfoglalása után visszavonuló Ibrahim pasa nagyvezír erős csapatainak már sikerült bevenniük a várat.

A török hódoltság alatt, Nekcse várnak kizárólag katonai funkciója volt, míg a környék itt maradt népességének élete a közeli Našice településén folyt tovább. Az is ismert, hogy az eszéki Szulejmán híd javítása, karbantartása, a Našice környéki falvak lakósságának volt a feladata. A török hódítás pusztításaitól megkímélt nekcsei ferences kolostor, még arra is engedélyt kapott, hogy a keresztény hívőknek a megszokott szolgáltatásokat nyújtsa. Ám az 1596-os esztendő nagy török ellenes háborúi kapcsán, a törökök lefoglalták a kolostort, és a ferenceseket elűzték.

Ezekben, a rémséges időkben, a Nekcse környéki erdőségekben megsokszorozódott a hajdukok (szegénylegények) száma. Figyelemre méltó, a szlavón felkelőket vezető Szlavetics Antal (Antun Slavetić) és Kolokovics Ferenc (Franjo Koloković) egyik szerencsés megmozdulása. Ők és hajdukjai török álruhát öltve egy kora este lesben álltak Nekcse vár közelében, majd levágták Szulimanovics Husszein pozsegai pasa egyik csapatának katonáit. A pozsegai pasa abban a hitben volt, hogy 300 katonájának leölést a vele ellenséges viszonyban lévő nekcsei aga katonái hajtották végre. A pozsegai pasa a budai pasánál emelt panaszt a nekcsei bég ellen, akit a védekezés lehetősége nélkül felakasztottak. Ez a hajduk mozgalom további erősödéséhez vezetett.

Našicét és Nekcse várát, 1687-ben harc nélkül Hans Dünewald tábornok katonái foglalták el, mivel a törökök a környékről is elszöktek. Ezzel szemben, a császáriak a Husszein pasaféle, 1690-es hatalmas ellentámadás során, sikeresen megvédték. Ezután Nekcse környékére, a törökök elől Boszniából és a Száva mentéről elmenekülő katolikus lakósság telepedett le.

A törökök 1691-es szalánkeméni veresége után, a nekcsei környék képezte a határt és így a bécsi udvari kamara irányítása alá került. Szlavónia felszabadított birtokai, szimbolikus összegekért, a császári katonai parancsnokok kezébe kerültek. Így került a nekcsei uradalom legelőször is Kyba ezredes, aztán az eszéki parancsnok, Odyer tulajdonába. Odyer özvegye ezután a nekcsei, immár našiceinek nevezett birtokot, a Pejácsevich (Pejačević) grófoknak adta el. A Pejácsevichek, noha bolgár származásúak voltak, 1690-től mégis Eszékre költöztek, majd nagyon gyorsan a Háromegy királyság egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurai lettek, akik számos kiemelkedő tisztséget is viseltek. Amíg az idők során Nekcse ősi vára fokozatosan romba dőlt, addig a Pejácsevichek 1811-ben felépítették, Našice településén a saját barokk kastélyukat, mely 1909-es felújítása után, egyike lett Horvátország legszebb és legcsodálatosabb történeti parkkal rendelkező nemesi kastélyainak.

9. Ábra. Nekcse vár (Bedemgrad) maradványainak 19. századi ábrázolása.

Mint ahogy azt már elmondtuk, Nekcse ősi várából csak a vár hatemeletes kaputornyának a fele maradt fenn. A tört és faragott kövekből felépített tornyot helyenként téglával egészítették ki. A vár kapujához egy fából készített felvonóhídon keresztül lehetett jutni, melynek egykori létéről a híd alakjának megfelelő kaputükör tanúskodik A torony 180 cm magas lőrései nagyon jó állapotban maradtak fenn, melyek mögött könnyen elhelyezkedhetett egy számszeríjjal ellátott katona.

A figyelmes szemlélő megfigyelheti a torony kapukialakítását, illetve az övező falakat, melyeket egy védőárok fog körbe. Noha az egész vár meglehetősen romos, mégis érdekes gótikus részletek figyelhetők meg.

A közelmúltban mi is felkerestük Bedemgrad romjait és megállapíthattuk, hogy kivételesen jól karbantartják a nekcsei „Krndija” turistaegyesület tagjai, melyben a nekcsei Helytörténeti múzeum is segítségükre van. A turistaegyesületet a horvát erdészeti hivatal is segíti, akik mindig ügyelnek arra, hogy vár területét a vegetációtól megtisztítsák. A várhoz vezető út turistajelzései jól észrevehetők, sőt mi több, a vár előtt egy olyan jó, legfontosabb információkat tartalmazó tábla is található, ami alapján valójában ez a cikk is megíródhatott. Ezután, már csak arról az aggályunkról kell említést tennünk, hogy ez az egyetlen olyan vár, amelynek története és építészeti értéke máig vitatott, ezért fennmaradása csak a legközelebbi város gazdasági lehetőségeitől és lakóinak a saját múltjuk iránt érzett felelősségtől függ.

10. Ábra. Nekcse vár, a vár főtornya maradványainak külső és belső látképe.

A cikket írta: Branko Nadilo,

Megjelent: a „Građevinar” címet viselő folyóirat 57. évfolyamának (2005.) 4. számában

Fordította és kiegészítette: Szatanek.jozsef@chello.hu